Az Olvasó írja

Már 61 éves az Új Ember...

Ezt a visszaemlékezést tavaly, 2005. augusztus 9-re kellett volna megírnom, az Új Ember megjelenésének 60. évfordulójára, de hatvanéves papságom jubileuma foglalt le akkor. Most döbbenek rá, hogy ez a két évforduló valamiképpen összetartozik. Akkor, pappá szentelésemmel lettem Jézus apostola, szócsöve Erdélyben, amikor Magyarországon a sajtó által is újrakezdődött az evangélium jó hírének terjesztése a háború nyomorúságába belekábult nép kijózanítására!

Éppen akkor volt vége a II. világháborúnak. Kellettek a friss apostoli erők, és kellettek azok a már jól megpróbált író emberek is, akik alkalmas módon tudták megtörni az Ige szavakba öntött kenyerét - lelkileg kiéhezett embertestvéreik számára.

A második bécsi döntéssel 1940-ben kettéosztott Erdély is akkor egyesült újra - Románia fennhatósága alatt... -, mindenesetre megindulhatott a szellemi forgalom az ötéves elszakítottságunk után. Utolsó éves papnövendékként voltam akkor a dél-erdélyi Vajdahunyadon, a ferences teológián.

A karácsonyi ünnepek alkalmával Kolozsvárról meg is látogatott minket egy ferences barát. Többek között hozott nekünk néhány Új Ember-példányt is. Mekkora volt az örömöm! Van már hitbuzgalmi lapunk. Addig is, míg Erdélyben kiadhatunk ilyesmit, legyen a mi lapunk is az Új Ember!

Mi volt az örömöm oka?

Nyomorúságos proletár gyermekkoromban, kisgimnazistaként már megismertem a Moszkva által irányított illegális kommunista párt törekvéseit. Tudták, hogy pap szeretnék lenni, s ezért meg is fenyegettek, hogy az utolsó pápa belével fognak engem is felakasztani. El is határoztam, ennek a lelkiekben szó szerint igen szegény proletár osztálynak leszek az apostola. Ezért már teológus koromban tanulmányozni kezdtem a Rerum novarum, majd a Quadragesimo anno kezdetű pápai enciklikákat a munkáskérdésről. Azt is tudtam már akkor, hogy ebben a munkában a legnagyobb segítségem a sajtó lesz.

Ezért ujjongtam fel, amikor a kezembe vehettem az Új Embert. Azonnal megértettem belőle, hogy mit akar. Már a címe is ezt jelezte! A Szent Pál-i értelemben vett megújult embernek (lásd Ef 4,24) akar a szócsöve lenni. Úgy gondoltam: amikor eljön az ideje, majd hozzá társulok én is!

Már gimnazista koromtól gyűjtöttem a felhasználható anyagot. A lapokból, a folyóiratokból kivágtam a megfelelő cikkeket. Olvasmányaim nyomán jegyzetanyagot is készítettem - meg is gyűlt vele a bajom. A háború utáni nagyon remélt jobb világ helyett a diktatúra következett, jöttek a házkutatások. El is vitték jegyzeteim egy részét. Ezért aztán rejtegetni kezdtem őket. Így vesztek el az Új Ember első számai is.

Azért szerettem meg, és szeretem most is az Új Embert, mert okosan megfogalmazott írásaival módszeresen vezeti olvasóit a helyes lelki életre. Különösen most, Magyarországnak ebben a zűrzavaros világnézeti tusakodásában, mindig helyesen tapint rá az istenfélők követendő útjára. Továbbá világos és naprakész tudósításaival tájékoztatja olvasóit mindarról, amiről tudnia kell minden magyar embernek, úgy a világegyház, mint a magyar kereszténység eseményeiről, feladatairól és reményeiről. A jó sajtó a társadalom tükre és lelkiismerete.

Ezt az irányvonalat képviselte még jóval a rendszerváltozás előtt Magyar Ferenc is, aki tizennyolc éven át töltötte be a felelős szerkesztői tisztséget. A Gondviselés embere volt! A sajtó terén örök ideálom. Egyszerű ipolygalsai falusi gyermekként indult el, ősei hagyományvilágával megrakodva, hogy a sajtó útján is terjessze Krisztus jó hírét népe minden társadalmi osztályának. Akkorra már a józan földműves népet is agrárproletárrá süllyesztette a rendszer. Az Új Emberelmúlt 61 esztendeje is bizonyság arra, hogy Szent István öröksége, a magyar kereszténység - Boldogasszonyunk pártfogásával - biztos úton fog járni európai létünk további kálváriás útjain is!

Daczó Árpád Lukács OFM

Dés (Erdély)

Rákóczi útja, hazafelé

Szeretnék kiegészítést tenni A "nagyságos fejedelem" hazatérése című íráshoz (november 5.) a Rákóczi Kassán című, a centenáriumi ünnepség alkalmából kiadott dokumentum alapján.

A fejedelem, hozzátartozói és a bujdosótársak hamvainak hazaszállítása a következő útvonalon történt: Törökország területén kezdődött, a kíséret a koporsókkal Isztambul Galata negyedéből indult 1906. október 26-án a Kelet nevű kereskedelmi gőzössel a Boszporuszon át a Fekete-tengeren Konstanzba, ahová október 27-e reggelén érkeztek. Ott a koporsókat különvonatra helyezték, amely Bukaresten keresztül Orsovánál ért a történelmi Magyarország területére október 28-án. A továbbiak a cikkben leírtak szerint történtek.

Felfigyeltem ugyanis arra, hogy az Új Emberben megjelent írás a rövid tengeri utat nem említi, ezért láttam jónak ezt a kis kiegészítést megemlíteni. Gyermekkorom személyes élménye is fűződik hozzá, ugyanis Gödöllőn az említett gőzhajó kapitányát jól ismertük, az akkor már idős Kehrer Rudi bácsi második szomszédunk volt a Király úton, és sokat mesélt tengeri útjairól, többek között a bujdosók hamvainak hazaszállításáról is - hazafias büszkeséggel. Egyébként a múlt héten feleségemmel együtt alkalmunk volt Kassán a Rodostói házban erről készült korabeli fényképet is látni, ami a hamvak behajózását, a kíséretet és a kapitányt együtt mutatja be.

Polcz Iván

Budapest

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu