Kérdéssel kezdődött

Sokan elcsodálkoztak, egyesek furcsállották is, hogy öt évvel 1956 októbere után, jóval túl a harmadik ikszen - oroszul kezdek tanulni.

Azt válaszoltam: a huszadik század egyik legnagyobb írója, Konsztantyin Pausztovszkij kedvéért teszem. Először a Mai Orosz Dekameronban találkoztam vele; a kötet 1936-ban jelent meg, Illyés Gyula szerkesztette, és írta a bevezetőt, benne ezt a mondatot: "Pausztovszkij mesél angyalian arról, ahogyan az igazi közösséget, az emberek testvériségét ő álmodja." A nagy orosz író Hőstett című elbeszélését közli a kötet. Egy nagybeteg kisfiúról szól a mélységesen humanista írás; életét csak az mentheti meg, ha körülötte az egész város abszolút csöndbe borul. És az emberek meg tudják teremteni ezt a csöndet.

Elragadott a Hőstett, mikor először olvastam. Ez az én íróm! - úgy éreztem. Amikor aztán, jóval később, 1958-ban, szinte ugyanaznap jelent meg Pausztovszkijnak az írói munkáról szóló kötete, Az aranyrózsa, és önéletrajzi sorozatának első két könyve, a Nyugtalan ifjúság - elragadtatásom csak fokozódott. A tisztaság, a jóság, az emberszeretet áradt ezeknek a műveknek lapjairól, Szöllősy Klára csodálatos fordításában.

Konsztantyin Pausztovszkijt eredetiben is olvasni akarom - döntöttem el. Így kezdtem miatta, érte - és az ő mondatain is - oroszul tanulni. Persze a legnagyobb vágyam az volt, hogy személyesen is találkozhassam vele. Egyéves állhatatos nyelvtanulás után ez a pillanat 1962. augusztus 12-én be is következett.

Nevelt leánya, Gálja vitt ki hozzá egy Moszkva környéki szanatóriumba. Néhány hónappal előbb szívinfarktus érte az írót, de akkor már lábadozott. Hangosan szólt a szanatórium társalgójában a televízió - odafönt folyt az első kettős űrutazás; képek váltakoztak, szövegek követték egymást - Konsztantyin Pausztovszkij, aki akkor hetvenéves volt, hellyel kínált. Zavartan és boldogan ültem le.

Gondosan fogalmazgatva az orosz mondatokat - kiderült rólam, hogy magyar vagyok... A sokdioptriás szemüveget viselő Pausztovszkij, a maga rekedtes hangján akkor ezt kérdezte:

- Mi van Gáli Józseffel?

Az öreg orosz író első kérdése arról a fiatal magyar íróról hangzott el, aki megjárta a nácik koncentrációs táborát. Később meséket írt, és megírta Szabadsághegy című színdarabját, amelyet 1956 októberében mutatott be - és most felújított - a József Attila Színház. Gáli Józsefet a forradalom után, hamis váddal, halálra ítélték; csak az írók nemzetközi tiltakozására sikerült megmenekülnie, de így is börtönbe zárták... És a nagy orosz író róla érdeklődik egy ismeretlenül megjelenő magyartól a Szovjetunióban, öt évvel a forradalom leverése után!

- Nemrégen szabadult a börtönből - válaszoltam -, néhány nappal ezelőtt futottunk össze a budapesti sajtóház liftje előtt...

Utána még sok mindent kérdezett. De az első kérdés gyönyörű sugara ott maradt velem.

Egy évvel később már fordítani kezdtem Konsztantyin Pausztovszkij regényeit, novelláit, esszéit, színdarabjait. Még négyszer találkoztam vele 1968-ban bekövetkezett haláláig.

Közvetetten, áttételesen szeretett írómnak köszönhetek egy későbbi találkozást. Egy nálam jóval fiatalabb leningrádi elméleti fizikussal, Borisz Frezinszkijjel hozott össze a jósors. Ő járt Magyarországon is, nagy irodalomkedvelő volt, csupa "műszaki fej" barátaival együtt.

Nálunk, könyv alakban előbb jelent meg A Mester és Margarita című Bulgakov-regény (egymás után több kiadásban is), mint a Szovjetunióban. Az történt, hogy a csak folyóiratban közzétett remekművet Szöllősy Klára azonmód fordítani kezdte. Odakint viszont még évekig halogatták, hogy könyv legyen belőle. Amikor lett, olyan kis példányszámban, hogy csak a nagyon szerencsések juthattak hozzá. És az az abszurd helyzet állt elő, hogy én a magyar főváros egyik könyvüzletében - két példányt is szereztem az orosz kiadásból! Az egyiket a leningrádi Borisznak vittem el 1974-ben. Ő már várt a pályaudvaron, és örömmel a hangjában közölte: estére azzal hívta meg négy barátját, hogy - nagy meglepetésben lesz részük! Persze, nem árulta el nekik, hogy A Mester és Margarita-kötettel fognak majd találkozni, mert érkezik valaki Budapestről, aki onnét "hoz vissza" egyet. Ilyen kacskaringós a világ.

Este csakugyan megjelentek mind a négyen, először csak csevegtünk mindenféléről, teáztunk, Borisz édesanyja finom süteménnyel kínált. Egy idő után Borisz cinkosan rám mosolygott, s egy táska mélyéből elővette a könyvet.

- Tessék...- tette le eléjük.

Ma is előttem van a prózáért és költészetért rajongó műszaki fejek felfénylő szempillantása.

Egymás kezéből kapkodták ki, nyitogatták, csukták, forgatták; könyvnek örülni ennyire még senkit nem láttam.

- Leningrádba csak száz példányt küldtek - mondta az egyik. Mekkora meglepetést szerzett maga nekünk!

Nem is tudom, mennyi ideig tartott ez a könyv-örömittasság, de lehetett egy fél óra is. Utána vodkát töltöttek. És egyikük, a vegyészmérnök, a pohárral kezében felém fordult:

- László, hallottuk Borisztól, hogy Konsztantyin Pausztovszkij kedvéért tanult meg oroszul. Ez nagyon meghat minket. És most Puskinra, Tolsztojra, Csehovra, és igen - Pausztovszkijra meg Bulgakovra is gondolva - az orosz nép nevében, magán keresztül bocsánatot kérünk a magyar néptől, hogy forradalmukat 1956-ban szovjet tankok eltaposták...

Nagy csönd támadt. Borisz elővett egy szál gyertyát és meggyújtotta.

Dalos László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu