Itt harcolják ki maguknak a jövőjüket!

Jármy Pál, 1956-ban ferences gimnazista emlékei

"Másodikos voltam 1956 októberében az esztergomi ferences gimnáziumban. Hermetikus világban éltünk, rádiót nem hallgattunk, újságot nem olvastunk. Október 24-én az első óránk Béda atyával biológia volt. Láttuk rajta, hogy szeretne valamit mondani, de vívódik magában. Végül fölállt a katedrára, s így szólt: - Fiúk, mindenki őrizze meg a nyugalmát. Budapesten zavargások vannak. Ezt követően nem is tudta megtartani az órát. Kirobbant belőlünk a régóta elfojtott szorongás. Többségében úgynevezett osztályidegen, reakciós családok gyermekei, megpecsételt sorsúak jártak az osztályba. Ha zavargások vannak, az végre valaminek a kezdetét jelenti, söpört végig az osztályon" - kezdi emlékezését Jármy Pál gépészmérnök.

A további órák is elmaradtak ezen a napon, miközben tanáraink folyamatosan arra intettek bennünket: őrizzük meg a nyugalmunkat, s imádkozzunk, mert minden ilyen zavargás áldozatokkal jár. Különösen helyén kell lennie az eszünknek, ezért a fegyelmet szigorúan meg kell tartani. Hajdú Antal igazgató atya úgy rendelkezett, hogy az intézetet senki nem hagyhatja el. Nem messze tőlünk, Vak Bottyán palotája mellett akkoriban bányászszálló működött. Ebéd után derékig kint lógtunk az ablakokban, amikor teherautó érkezett a szálló elé, rajta bányászokkal, s mindegyiküknél géppisztoly. Mi van itt, hőköltünk vissza, ha a bányászoknak is géppisztolyuk van!

Esztergomban sok áldozatot követelt, amikor a forradalmi ifjúság úgy határozott, képviselőik tárgyalnak a bazilika mellett, az úgynevezett sötét kapun át megközelíthető egykori szemináriumban a katonák parancsnokával, hogy ne lövessen a békésen tüntető lakosságra. Az autóbuszba azonban, mellyel odamentek, a sötét kapu közepén (ez mintegy száz-kétszáz méter hosszú alagút) harckocsival belelőttek.

Ennek hírére Ödön atya (aki később Amerikába távozott) kerékpárral kiment, hogy a szent kenettel ellássa a sebesülteket, haldoklókat. Amikor visszatért, úgy nézett ki a habitusa, mintha vérbe mártották volna. Arra is emlékszem, fehér agyvelődarabkákat is láttunk a habitusán. Ez rendkívül megrázott minket. Ödön atya rengeteg halottról számolt be, elmondása szerint fölismerhetetlen emberi maradványok hevertek mindenfelé.

Ekkor tudatosodott bennünk: itt vér is folyik!

Az atyák továbbra is igyekeztek fenntartani a rendet, néhány órát megtartottak még, de ez nem ment sokáig. A közeli Vak Bottyán-palotába belelőtt egy orosz páncélos - ebben az épületben ülésezett a városi forradalmi bizottság -, s az ugyancsak közeli belvárosi templom tetejét is érte a lövedék. Erre az igazgató atya huszonötödikén reggel elrendelte: vége a tanításnak, mindenkinek le kell vonulnia matracával arra a folyosórészre, ahol a szerzetesek ebédlője volt, mert ez a belső udvarra néző épületrész a legvédettebb. Ott töltöttük a következő napokat, ott aludtunk. Szent Ferenc és más szentek életéből olvastak fel részleteket az atyák. El voltunk zárva a világtól. Szökések azonban előfordultak. Vazul atya az osztályával - úgy tudom, a diákok kényszerítették ki - engedély nélkül Budapestre távozott, s ennek élénk visszhangja támadt. Később a diákok közül néhányan visszatértek.

Közben kiderült, hogy fogytán az élelmiszerkészlet. November elsején az igazgató atya azt mondta: úgy látszik, odakint megnyugodott a helyzet, élelem azonban továbbra sincs, ezért másodikán reggel mindenki kap egy kísérőlevelet, melyben az áll: jelen sorok felmutatója az esztergomi római katolikus ferences gimnázium tanulója. Kérjük hazautazásában segíteni. Bélyegző, aláírás.

Másodikán délelőtt tíz óra körül hagytuk el a gimnáziumot. Igazgató atya az egyes csoportok élére negyedikes diákokat állított. A mi, Dunántúl felé tartó csoportunkat Seidl Ferenc vezette. A kerek templomnál egy teherautó állt, Feri megkérdezte a sofőrt, elvinne-e bennünket. Mondta: Kisbérre megy, ha jó nekünk, elvisz. Legalább húszan lehettünk, somogyiak, zalaiak, Veszprém megyeiek.

Késő déxlután érkeztünk meg Kisbérre. Amerre elhaladtunk, minden településen tüntetések folytak, ünnepelték a győztes forradalmat. Korán sötétedett, nem tudtuk, hol töltjük az éjszakát. A nagyobbak megpróbáltak szállást találni. Fölkeresték a helyi forradalmi bizottságot, ahol nemzetőrökkel találkoztak. Egy üres kollégiumot tudtak fölajánlani, de élelmezést nem. Örültünk annak, hogy legalább valahol meghúzhatjuk magunkat. A fáradtságtól, izgalomtól, éhségtől sokan azonnal elaludtak.

Később a nemzetőrök azt kérték, segítsünk nekik az éjszakai szolgálatban, ugyanis őrizték a falu bejáratait, hogy illetéktelenek ne juthassanak be. Az a döntés született, hogy a diákok a nemzetőrökkel közösen adnak őrséget. Tizenegy óra körül azonban lefújták ezt, mert orosz harckocsizó egységek vonultak át a falun nyugat felé. A történészeknek jó lenne kideríteniük, miféle páncélos egységek vonultak november másodikáról harmadikára Nyugat-Dunántúl felé! Több órán át tartott a harckocsik dübörgése.

Másnap reggel bokáig érő hóban, továbbra is éhesen indultunk el gyalog a mintegy negyven kilométerre lévő Székesfehérvár felé. Egyszerre csak hatalmas moraj támadt, majd az erdő kanyarulatában orosz harckocsik csövei tűntek elő. Nem tudtuk, mit tegyünk. Seidl Feri azt mondta: ha elmenekülünk az útról, biztosan közénk lőnek, maradjunk az úttesten, félreállunk, s föltesszük a kezünket, akkor talán nem bántanak.

Amikor közelünkbe értek a harckocsik, egyszerre kinyíltak a tornyok, s a géppuskákat ránk irányították. Közel negyven harckocsi vonult el mellettünk. Az erdőn túl a konvoj egyik lerobbant harckocsijával találkoztunk. Az egyik orosz katona az út menti krumplisban rugdalta a földet, élelmet keresett. Közben tüzet gyújtottak, krumplit sütöttek. Bennünket is megkínáltak.

Ekkorra már kevesebben maradtunk, talán tizenketten-tizennégyen. Még Kisbér felé menet találkoztunk bécsi rendszámú, fehér ponyvás, tetejükön vörös kereszttel megjelölt teherautókkal. A sofőrök kérdezték tőlünk: Kommen Sie mit? - Velünk jönnek? Öten vagy hatan csatlakoztak hozzájuk. Volt, akit később viszontláttam, másokról máig sem tudom, mi lett velük.

Az úton újabb szovjet harckocsioszloppal találkoztunk. Végül megérkeztünk Székesfehérvárra. A volt ciszterci gimnázium kollégiumában kaptunk szállást, ahol nagy nyüzsgés volt. A nemzetőrök arra kértek bennünket: éppen a szovjet emlékmű lerombolására indulnak, segítsünk a rend fönntartásában. Az orosz parancsnokkal megbeszélték az emlékmű eltávolítását, nem ellenezte, de azt mondta: ha egyetlen lövés is éri a közeli laktanyát, kénytelenek lesznek viszszalőni.

Harmadnap tudtunk továbbindulni. Én Balatonszentgyörgyre igyekeztem, mert onnan a szülői ház Zalaapátiban már elérhető lett volna. Hajnalban szálltunk le a vonatról, ott várakoztunk-melegedtünk, amikor egyszer csak megjelent a forgalmista, s elfúló, jéghideg hangon azt mondta: Polgártársak, magyarok! Budapest elveszett! Mindenki rémült döbbenettel hallgatta. Lehetséges, hogy a csodálatos forradalom elbukott? A forgalmista hozott egy rádiót, s kitette. Fölhangzott benne Nagy Imre beszéde. Egyre hangosabbá vált a sírás-jajongás.

Másnap hajnalra értem haza, gyalogszerrel Zalaapátiba.

Édesapám akkoriban Somogyban dolgozott. Amikor néhány nappal később hazaért, édesanyám azzal fogadta: mennünk kell, a gyerekeknek itt nincs jövője. Mire apám így szólt - ma talán kissé patetikusnak tűnik, de akkor nagyon is hiteles volt -, én itt a fekete kenyeret eszem inkább, mint másutt a kalácsot. Mit gondoltok, mi lett volna ezzel a hazával, ha a nehézségek idején mindenki elmegy? Itt maradunk, itt harcolják ki maguknak a jövőjüket a gyerekek.

Ez a néhány mondat későbbi életem során is sokszor adott erőt nekem.

Lejegyezte: Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu