Álmodik a múlt

Miről szól ez a kép?

Janus Pannonius, irodalmunk első ismert még latinul író lírikusának a Búcsú Váradtól című verse elsősorban vallomás, de számunkra ma már tudósítás is. Miután nagybátyja, Vitéz János felhívja Budára, a váradi püspök elhagyja szeretett városát, amely a középkorban Fehérvár, Esztergom után következett a rangsorban. Verse ezt a szomorkás búcsút örökíti meg. Midőn elhagyta a Körös-vidéket, s viszi tovairamló szánja a Duna felé "jó urunkhoz", sorra veszi emlékeit: a város szépséges épületeit, gyöngyszemeit - mindazt, ami szívének kedves volt: a gyógyító hőforrásokat, Vitéz Jánosnak, nagybátyjának könyvtárát, s végül az aranyba vont királyszobroktól búcsúzik:

Áldjon ég, ti arany szobor-királyok,... / Vérted szép aranyából pirkadt fenség, / bátor szent lovasunk, te harci bárdos, / márvány-oszlopú sírját kinek egykor / a nektár veríték verte ki fénylőn, / légy te úti vezérünk, segíts minket! (Nagy László fordítása)

Milyen szobrokról is beszél a fenti idézet? Abban az időben az úgynevezett szent királyoknak, Szent Istvánnak valamint fiának, Imre hercegnek és Szent Lászlónak aranyozott bronzszobrai közvetlenül a váradi székesegyház előtt álltak. E szobrokat a XIV. század két legkiválóbb magyar művésze, a Kolozsvári testvérek készítették. Ugyanitt állott a csatabárdot emelő, bátor, hős király, Szent László lovas szobra is. A szent királyok alakjainak a magyarok csodatévő erőt tulajdonítottak: úgy hitték, hogy ameddig ezek állnak, addig török nem foglalhatja el a várost. Az erdélyi Szamosközy István a közbeszédre hivatkozva arról írt, hogy ez a hiedelem az oszmánok között is elterjedt, s szerepet játszott abban, hogy a vár 1598. évi török ostroma sikertelenül végződött: "Beszélik - ki tudja, igaz-e vagy csak légből kapott koholmány -, hogy a törökök között, amilyen babonás népség, híre terjedt: Szent László király fentebb már említett bronzlova olyat nyerített, hogy még a törökök is meghallották, és az ostromlottak számára örvendetes csodajelként magyarázták. [...] elvonultak az ostromlott vár alól, bár erejük még ki sem merült, csak éppen nem reménykedtek a vár elfoglalásában." A történetíró értesüléseit Mátyás főherceg 1598. évi levele is alátámasztja. Szerinte az ostrom közben a magyarok azzal lohasztották a támadók harci kedvét, hogy többször átkiabálták nekik: szobraik miatt úgysem árthatnak nekik. "A törökök erre magas sáncokat emeltek, és azokról próbálták szétlőni a szobrokat, de hasztalan kísérleteztek vele - írja a történész Fodor Pál. - Innen érthető, hogy amikor 1660-ban az oszmán csapatok meghódították Váradot, elsőként a város talizmánjának tartott királyszobrokra vetették rá magukat, és komoly károkat tettek bennük. Később a maradványokat Belgrádba szállították, és tűzfegyvereket készítettek belőlük, melyeket gúnyból a magyarok istenének neveztek."

Az itt látható kis részleten, amely Georg Houfhagel XVII. századi rézmetszetéről való, jól látszik a székesegyház előtti lovas szobor. Úgy tudom, hogy ez az első, de az utolsó ábrázolása is a híres szobornak. A Dubnici Krónika szerint ez a szobor egyszer életre is kelt: az utolsó tatárbetöréskor elindult nagy vágtatva, hogy Szent László király még egyszer a magyar sereget győzelemre vezesse.

Móser Zoltán

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu