Az Olvasó írja

Sándor István - kisközösségeink vértanúja

Sándor István vértanú szalézi szerzetesre - akinek boldoggá avatása megindításáról olvastam az Új Ember június 11-ei számában - nem tudok meghatottság nélkül gondolni.

Talán személyes közelsége miatt sem: szüleim szalézi harmadrendiek voltak a Clarisseumban (Rákospalotán, nem Rákocsabán, mint írták), ahol ő is tevékenykedett. Nagybátyám emlékszik rá mint a ministránsok irányítójára, és a vele egy perben börtönre ítélt Ádám László titkos tartományfőnököt személyesen is ismertem.

Sándor István nevével mégsem otthon, hanem kisközösségi berkekben találkoztam. Amikor a hetvenes-nyolcvanas években még titokban jártunk össze, hogy együtt imádkozzunk és képezzük magunkat Isten országának építésére, ismertünk több olyan papot, aki börtönt szenvedett közösségépítő munkájáért, és az ő áldozatuk, példamutatásuk gyümölcsözővé vált bennünk, akik akkor kezdtük a közösségi életet. Később megtudtam, hogy nemcsak börtönbe csukott papok, szerzetesek és világiak áldozata áll mögöttünk, hanem egy vértanúé is: Sándor Istváné, aki szalézi szerzetesként, a Clarisseum sekrestyéseként kisközösségbe hívta a fiatalokat, a tilalom és a veszély ellenére is összejártak együtt imádkozni és tanulni. Életének odaadásával láthatatlanul is lelkierőt adott a magyarországi közösségek hetvenes-nyolcvanas években történt kibontakozásának, melyekből később - a rendszerváltás után - számos új egyházi hivatás sarjadt.

Mindezzel természetesen nem tagadom, hogy Sándor István a szalézi rend vértanúja volt, de tevékenységének és életáldozatának egy más dimenziójára is szerettem volna felhívni a figyelmet.

Talán eljön az idő, amikor a magyarországi kisközösségek védőszentjükként tisztelhetik őt.

(Megemlékezés és adatok olvashatók az életéről az Akik az első 50 évben hazatértek című kiadványban - Család Alapítvány, Budapest, 1997)

Mihálffy László

Martonvásár

Szerzetes tanár - ételhordóval

Az Új Ember május 28-ai számában Legányi Norbert bencés szerzetesről, volt pannonhalmi főapátról olvastam megemlékezést. Ehhez szeretném hozzátenni, amit én mondhatok róla.

Legányi atya a pápai bencés gimnáziumban fivéremet tanította, osztályfőnöke volt. Fivéremet 1946 januárjában súlyos füloperációra az irgalmasok kórházába utalta az orvos. Legányi atya két nap múlva megtudta, bement hozzá a kórházba, s felmérve az ottani állapotokat, hősugárzót vitt be neki - merthogy fűtés nem volt. Ezután naponta látogatta tanítványát, és ételhordóban ebédet vitt neki - mivel a kórházi ellátás rendkívül szűkös volt. Lehet, hogy az életét mentette meg ezzel.

Valószínűleg másokkal is sok jót tett. Mi örökké hálás szívvel gondolunk rá, hogy abban a rettenetes nélkülözésben és állapotban oly odaadó szeretettel viselte gondját diákjainak.

Horváth Imréné

Budapest

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu