Homíliavázlat

Isten egyik kezéből - a másikba

"Van-e élet a halál előtt"? Egy falfirkán olvastam egyszer ezt a kérdést. A mai olvasmány és evangélium érinti a halál problémáját. Szándékosan használom ezt a szót: mivel leküzdendő problémát látunk a halálunkban - ezért az folyamatosan előttünk tornyosul, és újra és újra belénk mar a felismerés, hogy egyszer ránk kerül a sor.

A Bölcsesség könyvének mai perikópája emlékeztet, hogy Isten nem leli örömét az élők pusztulásában. Ha halálomat nem problémaként, hanem inkább lehetőségként tudnám szemlélni, ami Istenhez visz engem, az addigi szorongás helyébe meghitt béke költözhet.

Halálomat szemlélhetem úgy, mint az Úr küldöttjét, melytől nem kell félnem, hiszen Jézus küldte értem. Ha ő hív, akkor örömmel megyek, mivel egész életem őfelé irányult. Halálom akkor jön, amikor Isten leginkább alkalmasnak tart az üdvösségre. Akkor hív, amikor ő akar. Az ő szerető gondviselése határozza meg, mikor és hol találkozunk.

Oly sokszor képzeljük okosabbnak magunkat Istennél, szinte kioktatjuk, hogy mi az, amit nem tesz jól - például egy fájdalmas halálesetnél. Igaz, vannak mindannyiunk által ismert megrendítő és emberileg érthetetlen halálok, de ilyenkor is csak egy válasz létezik: "Uram, nem értelek, de szeretlek." Ilyenkor úgy érzzük, Isten elfeledkezett rólunk, egy áthághatatlan fal előtt állunk, mégis ez a válasz minden fájdalomban: Isten maga a keresztre feszített szeretet. Vigasztalóak számunkra Izaiás próféta szavai: "De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony, s ha az meg is feledkeznék róla, én akkor sem feledkezem meg rólad." (Iz 49,15)

A mai evangéliumban szereplő kislány az Úrtól új életet, új lehetőséget kap. Akárcsak Lázárnál, itt sem tudjuk, milyen volt addigi élete, de az bizonyos, hogy egy ilyen tapasztalat átélése megváltoztatta értékrendjét, Istenhez fűződő kapcsolatát. Ha velem történt volna hasonló, mi változna az életemben? Valószínűleg érdemes volna átírni addigi életem forgatókönyvét, korábbi viselkedésmintáimat megváltoztatni, hogy azok sokkal inkább Isten szíve szerintivé váljanak. Úgy is lehetne mondani - amit legtöbbször lelkigyakorlatok alkalmával átélhetünk - hogy búcsúlevelet írunk az életünkben mindannak, ami mostanáig nélkülözte Isten jelenlétét, megváltó szeretetét.

Ha sikerül így szemlélnem saját halálomat, észrevehetem, hogy születésemhez hasonlóan halálom is Isten szerető gondviselésének műve. Isten egyik kezéből átkerülünk a másikba. Valóban a születéshez lehet leginkább hasonlítani, mert ugyanúgy szenvedés árán ugyan, de egy sokkal szebb, magasabb rendű életbe születünk.

Így nézve, halálunk tele van reménnyel, mert Jézus is így viszonyult hozzá. Az élet misztériumát a haldoklókon keresztül szemlélhetjük a legjobban. Ők tudnak nekünk a legtöbbet mondani arról, hogy haldoklás közben minek örülnek, miért szomorkodnak. A haldoklók mondják meg nekünk, miért is élünk. A haldoklás pillanatai életünk legfontosabb pillanatai. A mai vasárnap segítsen bennünket abban, hogy búcsút intsünk minden önmegváltó kísérletezésnek, és életünket még inkább szabadon, szeretetből tegyük le Isten irgalomban gazdag kezébe.

Gáspár István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu