Felhőjárás

Erre-arra lépdel az idő; követi a delelőt, majd tizenkettőkor hirtelen megáll a Nap. Senki sem figyel rá, csak akkor, ha nőni kezdenek az árnyékok. Aztán estébe hajlón már Tóth Árpád-i búcsúzkodás következik: Ez a nap is mint a többi, elmúlt, vége...

Sirok vára

Mindenesetre egy-két hétre kiszabadulva a lenti futás-kényszerből hegyekbe költözőn keres a fáradt ember új történeteket, s visszalapoz az időben: legendás, néma kövek, az otthon üzenetét hallgatja a történelemből. Persze friss sebeket is lel, melyeket az ostobaság hasít már gyöngülő tájakra, ahol halomba-vágva hever az erdő, s a lefutó patak medrét elfelejtették szabaddá tenni a hirtelen-víznek, amely folyton betartja törvényeit, s a mégoly okos erdész és mérnök spekulációja sem érdekli...

Sebektől foltos a Csörgőszurdok, a már az irodalomba örökített tündérváltozata a mátrai ölnek.

Göcsörtös éger-ágat veszek szertartásosan a kezembe a patakmederből: nem futott a vízzel, valami kényszer során megállt az andezitlapok közt, nehogy gátja legyen a folyásnak, amely a fél falut elárasztotta. Vízirigót látok a zubogónál, csippent a vízből, ideges-gyorsasággal rebbenti farktollát. Amott gömbös kosbor, a vízben foltos szalamandra, s rengeteg hernyó a köveken, nappali pávaszem "előéletei" jelezvén: kockázatos a pillangólét, ha a víz elkapja valamelyiket, eggyel kevesebb a védett lepke, s ezzel is rövidül az élet, a nagy Egészben kevesebb lesz a szépség. Keats jut eszembe, meg Berzsenyi, akik fájdalmas-pontosággal érezték a Szép és az Igaz elválaszthatatlanságát. A Szép: igaz, az Igaz: szép! - sohse / áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség! - írja az angol. Az eredetiben a második sor ekként pontosabb: "... ez mind, amit - e földön tudnod kell s tudnod lehet." Hogy egyesek közhelynek számítják? Nos, annak van igaza mégis, aki látja, hogy a megváltozott időben, amikor a nemes eszmék többé nem kapnak helyet az emberi lélek fölépítésének tervezetében, hanem "meghiúsult történelmi feladatok romjai alá temetett törmelékek", ismét sürget ezeknek az eszméknek megőrzése, fenntartása.

Csak vízfoltos hely maradt a patakparti étteremből, ahová népes családommal betértünk egy-egy üdítőre hosszabb hegyi vándorlás után. Felnőtt fiammal keressük a gyermekkor tájait. "Hangtalan dallamok" közelítenek a lélek hallókészülékén át; igen, már ezt is föl kell erősíteni a világnak, amely egyre csak bömböl, és süketté válik. Berzsenyitől ezt írnám Keats sorai mellé: ... csak egy az igaz, nagy és jó, / Melyek mosolygó jelcíme lett a szép... S még valamit ide írnék, ha jeltáblát tehetnék az erdő fölé: a szeretet szavát, hogy a védettség maga a teremtés szent volta legyen. Maga a Teremtő.

* * *

Sirok várát Lisznyai Damó Kálmán többször megénekelte. A balassagyarmati palóc, aki ezekkel a versekkel /is/ Petőfi elé lépett az akkori népszerűségi listán. Az Eger felé tartó történelmi úton, Sirok határában áll a Darnó-hegy, amelynek régen olvasott legendáját-meséjét az említett Damó név asszociálja. Darnó tündérkirály volt - mondták a régiek, akinek birodalma a Mátrában szélesen terült el, felhők sem tudták átjárni egyetlen nap alatt, így aztán többször megültek a bérceken. A király büszke vára felett is, a Darnó-hegyen. Ez a vár félig a földbe épült. Ami kívül látszott, jelentéktelen szürkeség, de belül "ragyogott a drágaságtól". A mese úgy szól, hogy a király már igencsak öreg volt, arcán ezernyi ránc, haja fehéren lobogott a széltől, és féltve őrizte leányát, Tarnát. Egykor a feleségét, Ildikót elrabolták tőle, csoda-e, ha reménysége e lány maradt: féltett kincse apai szívének. Egyszer - valahol a Tiszánál villámló ütközet zajlott, majd idegen emberek özönlötték el a hegy lábáig a síkot. Szomszédok jöttek - mondogatta Tarna, s láthatatlanná téve magát barangolt az új-jöttek országában; Szarvaskőnél szelíd mosolyú ifjú vadászt látott, s ekkor aranyszarvassá válva csalogatta birodalmuk határáig, majd kibontotta aranyhaját - már lányként az ifjú előtt. - Bodony - mutatkozott be a fiatalember. - Én pedig Darnó tündérkirály leánya - válaszolt aranytól ékes hajjal Tarna, és a boldogságról beszéltek. A király jött bőszen, szörnyű zúgással, és keresztüllőtte a két fiatal szívét, mire azok kővé változtak. A tündérek mind elköltöztek a vidékről, csak Darnó maradt ott egyedül, csendes éjszakák siralmába temetkezve: "Sírok, sírok" - nyögte és üvöltötte.

Mennyi legenda és meseelem e történetben, s tán Vörösmarty, aki járt e tájakon, ki tudja, nem idézte-e föl ezt az álomból szőtt mesét, s az aranyszarvas-monda, mely annyi változatban él a magyar irodalomban, mondakörben, nem itt kezdett-e virágot bontani?

S már szabadon járhat a képzelet -; idők felett ha pillangók táncában egy-egy mese a lélektan ruhájába öltözik, lehet egy kimondhatatlan költészet tárgyi valósága, melynek középpontjában az áldozat s a szeretet aranyhegyének kincse rejlik.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu