Mondjatok igent a békére!

A hirosimai és nagaszaki atombomba-támadás hatvanadik évfordulóján

Ami a zsidóság számára Auschwitz, körülbelül az Hirosima a japánoknak: az értelmetlen öldöklés, az esztelen mészárlás jelképe. Az idén éppen hatvan esztendeje, hogy 1945. augusztus 6-án ledobták az első atombombát Hirosimára, majd augusztus 9-én a másodikat Nagaszakira. Egyik évforduló mellett sem mehetünk el szó nélkül. Arról is meg kell emlékeznünk, hogy nyolcezer katolikus életét is kioltotta az atombomba Nagaszaki keresztény negyedében, Urakamiban. Ezeket a japán keresztényeket már négy ízben is megtizedelte a hosszú keresztényüldözés. Az atombomba volt az ötödik, talán legfájdalmasabb vérveszteség a sokat szenvedett nagaszaki katolikusok történelme folyamán.

Egy jezsuita kollégám katona volt akkor. Csapata a Hirosima közelében fekvő festői Mijadzsima-sziget mellett állomásozott. Kamikaze módjára, egy kis repülővel s egy bombával kellett volna egy amerikai hadihajóra esnie (ma "öngyilkos merényletnek" mondanánk). Már el is búcsúztatták bajtársai. De másnap leesett Hirosimára az első atombomba, s ezért nem tudott felszállni. Megmenekült. A háború után belépett a jezsuitákhoz; egy évet vele voltam a lassan újjáépülő Hirosimában. Jelenleg Nepálban dolgozik mozgássérült gyermekekkel.

Nagaszakiban is gyakran megfordultam. Egy japán nővér mesélte egyszer, hogyan küldték szülei a "biztosnak" vélt Nagaszakiba, s épp ott érte a második atombomba mérges lehelete. A pilótának igazában a déli nagy sziget északi városára, Kokurára (Kitakjúsú) kellett volna ledobni halálos terhét. Ám japán vadászgépek szálltak fel, s így elrepült a másik lehetséges célpont, Nagaszaki fölé. (Például rossz idő esetén Hirosimára is lett volna egy alternatíva: a Japán-tenger melléki Nigata.) Barátnőjét mellette nyársalta fel egy leesett gerenda; ő maga három napig bolyongott az üszkös romok közt (még iskolás kislány volt akkor), míg a mentőosztag rátalált és elvitték a rokonokhoz. A nővér még él; idén tavasszal találkoztam vele. Az orvosok már nem sokat jósolnak neki.

Hirosimát jobban ismerik, mint Nagaszakit, hisz mindenki Hirosimára gondol, ha az atombombáról hall. Pedig mindkét helyen körülbelül ugyanannyi volt az áldozat, halottak és sebesültek, összesen legalább háromszázezer. Hirosimában minden évben nagy felvonulások, tüntetések, uszító politikai viták szoktak lenni, míg Nagaszakiban jobbára csendes imádsággal emlékeznek meg a második atombombáról. Egyszer épp lelkigyakorlaton voltunk ott augusztus 9-én, amikor hirtelen megszólaltak a város szirénái. Először tűzre gondoltam, de az egyik résztvevő udvariasan figyelmeztetett: most legyünk csendben egy percig, ez az a pillanat, amikor felrobbant Nagaszaki felett az atombomba. Ilyenkor az egész városban leáll a forgalom, és csendes imával emlékeznek a sok-sok áldozatra...

Mindig csodáltam a japánok türelmét és pusztíthatatlan életerejét. Az 1923-as nagy földrengésben több mint százezer ember halt meg Tokióban és környékén. Arrafelé szinte minden hónapban vannak kisebb-nagyobb rengések, még ma is. S ahelyett, hogy pánikba esnének, újra felépítették elpusztult fővárosukat, s ma több ember él ott a környéken, mint egész Magyarországon. Így történt ez az atombomba után is. Voltak ugyan vészpróféták, akik azt mondták: sokáig még fű sem fog nőni. Ám a túlnyomó többség hamar nekifogott a város újjáépítésének. Hirosimának ma több mint egymillió lakosa van, a város sokkal nagyobb és szebb, mint régen. Nagaszakiban "csak" félmillióan élnek, de szép, takaros város épült a régi helyén. Csak úgy nyüzsög az élet mindkét városban. Tizenöt éven át - míg Hirosimában laktam - szemtanúja voltam, mint épül-szépül napról napra a romba döntött város. Nagaszakiban is gyakran megfordultam. Ott is hasonló benyomásokat szereztem.

Nem sokkal a bombatámadás után Hirosimában egy buddhista boncnak támadt az az ötlete, hogy kellene valamit építeni a világ békéjére gondolva. Az ottani jezsuiták kaptak az ötleten, és az egész világból összegyűlt adományokból egy csinos templomot, "katedrálist" építettek fel néhány év leforgása alatt. A híres H. Enomija-Lasalle páternek oroszlánrésze volt a templom felépítésében. Ő maga is atombombasérült volt, s jeles buddhistabarátként elnyerte a zen buddhista "mester", azaz "rósi" címet is. Igazi vallások közötti vállalkozás és teljesítmény volt ez a templomépítés. Hirosima ma püspöki székhely, a "Béke-templom" a püspök temploma. Olyan fogadalmi templom-féle, mint a szegedi, csakhogy itt nem az árvíz, hanem az atombomba adta az ötletet az építkezéshez...

Nagaszakiban szintén az ottani nagytemplom hirdeti a japán keresztények eleven reménységét. Az atombomba szinte elfújta a sok áldozattal felépült hajdani nagaszaki katedrálist. Csak néhány megfeketült és eltorzult szobormaradvány tanúskodik a városi múzeumban az eredeti dicsőségről. A sokat szenvedett nagaszaki katolikusok összeadogatott filléreikből szinte rekordidő alatt felépítették romba dőlt templomukat. Ennek harangját örökítette meg az atombomba "szentje", Nagaj Takasi híres könyvében, A nagaszaki harangokban. Ő maga nem sokkal élte túl a halálos kisugárzást.

A félelem és kétségbeesés helyét elfoglalta a remény, az újjászületés lelkesedése. Ebben nagy része van Nagaj Takasinak, Nagaszaki híres röntgenszakorvosának. Betegágyán írt könyvei, levelei ezreknek adták vissza a reményt és az életkedvet, mialatt őt lassan, de biztosan elemésztette a halálos sugárfertőzés. Hogy kedvet adjon a város életben maradt embereinek a továbbéléshez, a reményhez, az egyik teret fiatal cseresznyefákkal ültette be. A cseresznyevirág ugyanis nem hervad, nem fonnyad el. Teljes pompájában, friss üdeségében hullik le a fáról, ha itt az ideje. Méltán lehet hát a keresztény remény szimbóluma. S egyben soha el nem múló figyelmeztetés az utókor számára: "No more Hirosima": soha többé egy második Hirosimát! No more Auschwitz, no more Gulag, no more Nagaszaki! Emberek, ne a halálnak dolgozzatok, hanem az életért munkálkodjatok! Olyan szépen mondja Szent Benedekről írt nagyszerű versében Paul Claudel: "consentir ŕ la paix": mondjatok igent a békére! Mert ha nem, akkor csak egy alternatíva lehetséges: igent mondani a sátánnak, a pusztulásnak. Erre figyelmeztessen bennünket augusztus 6-ának és 9-ének a hatvanadik évfordulója.

Béky Gellért SJ

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu