Ikon és kép

Kiállítás a szentendrei Szerb Egyházművészeti Múzeumban

Immár negyedik nyáron nyílik kamarakiállítás Szentendrén, a Szerb Egyházművészeti Múzeumban, amelyet augusztus végéig tekinthetnek meg az érdeklődők. A kiállítássorozat ötletgazdája, elindítója és a tárlatok értő rendezője Vukovity Koszta művészettörténész, a múzeum munkatársa. Szerbiából és Magyarországról meghívott művészek kéthetes szentendrei munkálkodásának eredményét mutatja be a válogatás. Főképpen hagyományos technikával, tojástemperával fatáblára festett ikonok, pergamenre festett miniatúralapok, grafikák mutatják magukat a földszinti kiállítóhelyiségben.

Vlagyimir Cetkovic: Isten Anyja a Gyermekkel

Már maga a cím - Ikon és kép - megelőlegezi a tárlat, sőt az egész sorozat merész kísérletét, nevezetesen, hogy szakrális tárgyak, vallásos és világi tematikájú művek egyaránt helyet kapnak benne.

Füst Péter: Fájdalmas Krisztus

A szakrális művek - a szerb egyház által ösztönzötten - ikonográfiájukban, megfogalmazásukban a középkori bizánci festészetet elevenítik föl. Ez a neobizánci stílus nem csak a jelenkori szerb, hanem az egész XX-XXI. századi ortodox világ művészetében általános jelenség. A kiállított tárgyak többsége ikon, mely a keleti keresztény ember számára nem csupán szakrális tárgy és műalkotás, hanem hitvallás, a megtestesülés bizonyítéka. Az ikon az ősképet ábrázolja, teszi jelenvalóvá az imádkozó számára. Az őskép örök, ezért megjelenítésének is állandónak kell lennie. A változatlanságot az ortodox művészet szigorúan hagyományőrző ikonográfiája biztosítja. A konvencionális ikonográfiai típusokhoz való ragaszkodást indokolja még az is, hogy a hagyomány szerint egy-egy ikontípus első darabja az ábrázolt égi személy csodás közreműködésével jött létre. Az első Krisztus-képmás például oly módon keletkezett, hogy Jézus egy vászondarabot szorított az arcához, s benne maradt arcának a lenyomata. A legenda történetileg ugyan nem igazolt, az azonban nem tekinthető esetlegesnek, hogy az első évezred művészete - az ortodox festészet később is - Krisztusnak egy meghatározott típusú arcábrázolásához igazodott. De csak a típushoz, hiszen az arcvonások, az arckarakterek a festő képzettségétől, habitusától, személyiségétől függően különböznek. Festői kézjegyük és nem szignatúrájuk nyomán ismerjük a bizánci festészet nagy mestereit, mint a görög Panszelinoszt vagy az orosz Rubljovot és azoknak a festőknek a műveit, akik anonimek maradtak ugyan, alkotásaik azonban jól megkülönböztethetők egymástól.

A szentendrei tárlaton szereplő ikonok egyik csoportját azok az ikonok alkotják, amelyek ikonográfiájukban, festői nyelvezetükben a lehető leghűségesebben követik a másolásra-követésre kiválasztott középkori prototípust. Megjelenik például a híres XII. századi novgorodi A Megváltó nem kézzel festett arcképe ikon pontos mása, vagy másolata annak az 1660-ból való győri Hodigitra IstenAnyja ikonnak, amely a magyarországi szerbek egyházművészetének kiemelkedő darabja. Technikai színvonala ezt a munkát - Boban Veljkovic belgrádi restaurátor keze munkáját - a tárlat jeles szereplői közé emeli.

Az említett művek és a kiállítás hasonló darabjai szolgaian követik a prototípust, az ikonfestés minden kanonikus szabályát teljesítik, a szemlélőnek mégis hiányérzete támad, mert nem leli bennük az egyediséget, csak az adott műre jellemző sajátosságokat. Vajon ezek az "igazi" ikonok? Milyen művészi alázatot követel meg az ikonfestészet az ikonfestőtől? Ha a művén hagyja sajátos kézjegyét, megsérti-e ezzel az évezredes kánont? Vagy éppen ellenkezőleg, a fölismerhető kézjegy teszi műalkotássá az ikont?

A tárlaton megjelenő munkák másik része mintha választ adna a felmerülő kérdésekre. Vlagyimir Cetkovic ikonja, amely az Isten Anyja a Gyermekkel címet viseli, nem egy bizonyos Eleusza-típusú Isten Anyja ikon másolata, de tartalmazza az ikonográfiai típus ismérveit (egymáshoz simuló arcok stb.). A festő azonban olyan motívumot (Jézus fedetlen lábszárai) is beépített művébe, amely eredetileg nem volt tartozéka ennek az ikonográfiának. Ez az apró változtatás a típus lényegét nem érinti, de egyéni hangvételű, szép, lírai alkotássá teszi az ikont, mert hozzáad az eredeti ikonográfiához. A kanonikus szabályokat meg nem sértő művészi invenció által válik valódi szakrális műalkotássá a szerb festőnek ez, és másik, Feszület evangélistákkal című munkája.

Hagyományos Fájdalmas Krisztus ikonográfiát követ Füst PéterKrisztus című művén. A kősírban álló Megváltó arca azonban - a típustól különbözően - nem szenvedést, hanem végtelen nyugalmat, földöntúli békét áraszt. Újdonság a megvalósítás technikája is, az ortodox egyházművészet számára idegen faintarzia merész választása. A konvencionális ikonográfia egyéni hangvételű interpretálása a szokatlan technikával - együttesen teszik egyedi, ortodox ihletettségű vallásos alkotássá a pomázi mester munkáját.

A különböző szemléletű szakrális művek egymás mellé helyezésén túl a rendező azzal is segíti a látogatót az eligazodásban, hogy a kiállítást abban a múzeumban helyezi el, amelynek termeit a régebbi korok műalkotásai töltik meg. A nézőnek tehát mintegy fölkínálja a lehetőséget a régi és az új művek szembesítésére, ami megkönnyíti számára az orientálódást a jelenkori anyagban.

A szentendrei tárlaton elsősorban a kortárs szerb ortodox festészet különböző irányzatait megjelenítő szakrális tárgyak képviseltetik magukat, együtt keleti és nyugati keresztény ikonográfiájú, vallásos tematikájú művekkel, s mintegy befogadó keretként az ihlető szentendrei környezetet bemutató világi tematikájú alkotásokkal. Meggyőzően példázza a válogatás, hogy az igaz művészet - legyen bár szakrális, vallásos vagy világi - jól megfér egymás társaságában, hiszen mindegyikőjük lényegi eleme a végtelen szépség, a transzcendencia keresése.

Nagy Márta

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu