Két keréken Székelyföldön (2)

Tények és igaz legendák nyomában

Szászhermányban a nevezetes erődtemplom közeléből indulunk. Lekerülnek a kerékpárok, mindenki ellenőrzi a gumit, a csavarokat, néhányan megolajozzák a láncot, azután a menetsorrendnek megfelelően elindul a csapat. Elöl Áron testvér - ő diktálja az iramot -, középütt Kiss Balázs, erdőmérnök, szülő, korábban maga is ferences diák, majd némi távolságot tartunk, ha valamilyen ok miatt hirtelen meg kellene állniuk az elöl haladóknak, a második csoportot én vezetem, a végén pedig Markovits János, egy másik szülő kerekezik. Köntös Csaba papa pedig kocsival a sereghajtó. Autója átalakult szerelőműhellyé, ha bármelyik "járgány" meghibásodik, ő azonnal készenlétben áll.

A fiúk a perlői kápolnánál

A fiúk erősek, edzettek, az elkövetkezendő napok során újra és újra szívesen kitörnének, a maguk ifjonti ritmusát diktálnák, de Áron testvér csöndes szóval visszatartja őket. Amikor azonban lehetőség van rá, nekiengedi a fiatalok erejét.

A csángók és árvák istápolója: Gergely István

Kellemes, sík vidéken kerekezünk Sepsiszentgyörgy felé. Szabó Lajos atyánál szállunk meg, a Székely Nemzeti Múzeum szomszédságában lévő plébánián. Annak idején Ceausescu le akarta romboltatni az épületet, a hívek azonban útját állták a gépeknek; s a hatalom visszahőkölt. Egyszerűen hangzik az estéli asztalnál a történet - amikor már elkészült a rizses lecsó, a napi ebéd-vacsora, a kíséretben lévő anyukákat dicsérve -, ám arról bizonyosít meg, hogy még a legkegyetlenebb diktatúrának is ellenállhat a tisztesség, a kurázsi és a hit adta erő.

Útközben...

Amikor a fiúk elindulnak az esti városba, szülői és tanári engedéllyel, szó esik még arról, a nyolcvan százalékban magyarok lakta városban is előfordult a közelmúltban - s a délvidéki dráma jut eszünkbe -, hogy megvertek valakit pusztán azért, mert magyar.

Ferencz Ervin atya: az életfogytiglanra ítélt szerzetes mosolya

A fiúk elmennek a városba. A fölnőttek jó szóval engedik őket: érezzék magukat kellemesen. Közben pedig gurul a kerék-történelem a lelkükben, mert nem elég a tényszerű tudás, az ismeret - különösen a történelmi - egyben erkölcsi állásfoglalás.

Ferencz Éva az esti tűz mellett énekel

Másnap Csíkkozmás felé vesszük az irányt. Közel száz kilométer áll előttünk. Eresztvényben megállunk Gábor Áron síremlékénél, majd Kézdivásárhelyen fölidézzük magunkban, hogy Gábor Áron hatvannégy ágyút öntött itt Thúróczy Mózes segítségével. S benézünk a hetvenhárom udvartér némelyikébe. Az itteni építkezés sajátossága: olyan, mintha közös udvar lenne, de egyben átjáró is, amely köré telepedtek a házak. Pillantást vetünk a minoriták egykori, ma romos templomára és kolostorára - vajon megőrizhető-e itt, a háromszéki tájon a barokk múlt e szép maradványa?

...megérkezés után

Szentléleknél fölkapaszkodunk - kerékpárral, már aki vállalkozik rá, a fiúk csakazértis megmutatják, s bevallom, magam sem szeretnék lemaradni, sűrűn lihegve tekerem a pedált - a falu fölé emelkedő Perkőre, amely ősi áldozati hely volt, a Szent István-i kápolna megsemmisült, a ma látható 1686-ban, a török után épült. Szemerkél az eső, egyetlen nap nem maradunk enyhítő permet nélkül, a közeli erdőben szamócaszőnyeg terül elénk. Piroslik a fák alja a valódi erdei szamócától. Aligha lehet idehaza ilyen látvánnyal találkozni.

A Nyerges-tető "csupán" nyolcszázhetvennyolc méter magas, de hosszan, egyenletesen emelkedik az út odáig. Lassul a keréksor, egyre-másra hallani a váltók kattanását, mind többen emelkednek ki a nyeregből, nagyobb erőt adva a pedálra. Fölérve szinte már zuhogó esőben - és ziháló tüdővel - tekintjük meg az emlékművet. Arra a hétszáz székelyre emlékeztet, akik 1849. augusztus 1-jén ellenálltak az Ojtozi-szoroson betörő oroszoknak, s a velük Szeben felől egyesülő osztrákoknak. Ám - mint ez lenni szokott Thermopülaitól napjainkig - egy bizonyos Tima nevű személy árulása miatt Tusnád felől megkerülték a székelyek maroknyi csapatát, mire kénytelenek voltak föladni a magaslatot.

A Csíki-medence, a Hargitától keletre eső rész a protestantizálódó Erdélyben mindvégig megmaradt katolikusnak. Ilyés Imre plébános Csíkkozmáson elmondja, amikor Thököly bosszúhadjáratához segítségül behívta a tatárokat a vidékre, azok felégették a kozmási templomot.

Szérűkertes erdélyi este ereszkedik ránk. Alvóhelyül a csűr jut, a sarjúra vetett hálózsákban. Ropog alattam a széna, fölszáll az illata; az elvadult élet megszelídül, s egyszerűségében kiterül az éjszaka. Milyen távol ettől a magától értetődő egyszerűségtől az emberi borzalom, amely kenderkötélként mindig ott tekeredik a nyakunk körül. Boga Alajosra gondolok, arra a lelkipásztorra, aki Csíkkozmáson született, s Márton Áron érseki helynökeként a román kommunisták börtönében halt meg 1954-ben. A tájban nem messze az Úz völgye, ahol 1944. augusztus 26-án elsőként törtek át az oroszok magyar földre.

Elkarikázunk Tusnádra, ami kerekes teljesítménynek aligha nevezhető, de a gyalogtúra, föl a meredek hegyoldalon a Szent Anna-tóhoz, embert próbáló. Fürdőzés közben aligha tudjuk elképzelni - ha gondolunk is rá -, hogy valaha kráter volt itt, fortyogó láva tört elő, ma pedig mindez egyszerű kerek békesség. De vajon, tűnődöm, végleg megszűnt-e odalent az égető feszültség? S elsősorban nem a földtani, hanem az emberi mozgásokra gondolok...

Csíksomlyón Gergely István plébános vendégei vagyunk. Az eső továbbra is olykor rákezd, máskor alábbhagy. Ez kissé kikezdi némelyek tűrőképességét, magam szeretem a nyári esőt. Kiváló vízhatlan fölszerelést viszek mindig magammal: bőrömnél tovább nem ázom.

Gergely István a csángók nagy istápolója, azt mondja rá mindenki, aki találkozik vele: karizmatikus személyiség. Egyszerű szavakkal adja a fiúk előtt a mai magyarországi viszonyok erős kritikáját. Itt az ember szól, aki értelemből és szeretetből él; aki tudja, mi az irány - a nagy, a legnagyobb -, s ennek irányfényénél minden ittlétünkhöz ragadó homályos emberi megnyilvánulás érték-helyére kerül a rendben. S egyszeriben megcsillan ettől a boldogság.

A szentmisében Gergely plébános azt mondja, elhagyja a prédikációt, a végén gyermekei műsorát vegyük annak. Az Árvácska együttes a Gergely István által befogadott és lélek-nevelt, elhagyott gyermekek közössége, akikhez azonban a helybéliek közül is többen csatlakoztak. Nézem a gimnazista fiúk elcsöndesült, rácsodálkozó arcát: vajon most milyen órán vagyunk?

Egész éjszaka és nappal esik. Pedig hosszú út áll előttünk: Csíksomlyóról a medence északi részén lévő Gyergyószárhegyig kell kerekeznünk. Ott vár bennünket Ferencz Ervin ferences szerzetes, abban a kolostorban, melynek falai között egykor a kódexes Kájoni János élt. A szomszéd Lázár- kastélyban pedig a gyermek Bethlen Gábor nevelkedett. A fiúk olykor már alig bírják követni, amit hallanak: Madéfalván a veszedelem történetét, midőn a szabad székelyeket Mária Terézia idején kényszerrel határőrzésre akarták sorozni, a tiltakozókat legyilkolták, mire a többiek elmenekültek a Gyimesekbe, ahol a Habsburg-puska elől védték őket a havas hegyhátak és mély völgyek.

Marosfőig emelkedik az út, onnan már ereszkedik Gyergyószentmiklósig, s tovább néhány kilométerrel Gyergyószárhegyig. Ervin atya igazi erdélyi módon, lélek-karoló tekintettel és pálinkával fogad bennünket. S amikor reggel - a ki ahol alvóhelyet talál, ott nyugoszik éjszaka után - bevonulunk a szentmisére, Ervin atya ezt az evangéliumi gondolatot fejti ki: "Kelj föl!". Az 1956-ot követő romániai perek során - amikor románok és magyarok valóban készültek arra, hogy a diktatúrát emberibb hatalomgyakorlással váltsák föl, s ebben papok és tábornokok egyaránt részt vettek - Ervin atyát életfogytiglani börtönre ítélték. S most nekünk arról prédikál: kelj föl!

Behallik a madarak hangjának fénye. Egyszerre csak énekhang társul hozzá. Mintha a csönd megindulna, olyanok ezek a dallamok... Ferencz Éva énekművész, Ervin atya unokahúga éppen Szárhegyre, szülőhelyére látogatott. S az esti tábortűznél ismét fölcsendül a hangja, szenvedélyesen-egyszerűen, nem-köntörfalazó szépséggel, roppan-izzik a tűz, énekhang és szó, Erdélyországban megérezni az otthonlétet. S nincs ebben semmi romantika, semmi nosztalgia. Az átélők hitelesítik ezt. S ha ezerszer elcsépelték is, Tamási Áron szava-igazsága ott van lángban, hangban, kigombolt ingnyakban: - Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Miután - szinte kötelezően - elgurultunk a Gyilkos-tóhoz és a Békás-szoroshoz, átkelünk a Hargita és a Görgényi havasok találkozás-ölén, a Bucsin tetőn át Parajdra, s az ottani plébánia kertjében ütünk tanyát éjszakára. A ma szinte járhatatlan út mentén - a lyukakat csak egy másik lyukon át lehet kikerülni - látjuk az emlékeztető oszlopot: épült 1904-ben. A helyiek azt mondják, szándékkal nem javítják Trianon óta, hogy ezzel is megnehezítsék a hegyeken inneni és a sóvidéki (parajdi, szovátai) magyarok egymáshoz járását.

A Bucsin-tetőn újabb történelemórát kapunk az egyik árus lánytól, amit azután a fiúk velünk tartó történelemtanára, Vajk tanár úr szaktudományosan értelmez. A lány ugyanis azt mondja: ő nem magyar, hanem magyarul beszélő székely. A legutóbbi népszámláláskor Székelyföldön sokan vallották magukat székelynek (ugyan mi másnak mondották is volna?), de a román ezt a nemzetiséget nem ismeri, ezért a székelyeket románoknak számolták...

Az utolsó kerekes nap Székelyudvarhelyre vezet. Ám reggel annyira ömlik az eső, hogy az a döntés születik: a járgányok a szállító buszba kerülnek. A ferences kolostorban végre meleg zuhanyt veszünk, a közös vacsora végeztével, a túrát befejező szavai után pedig Áron testvér egy Korondon vásárolt tányért röpít maga mögé, mire az a kövön darabokra törik, s minden fiú eltesz magának egy darabot a cserepekből; szeptemberben, az új tanév elején, a kollégiumban Áron testvérrel együtt majd összerakják...

Szöveg és kép: Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu