Hangulatjelentések

Galambfi

Fecskehajtó Kisasszony napján kilépek a Városligetre néző házunk kapuján, s az előkertben egy növendék galambba botlom. Talán első napját töltheti a fészken kívül: szárnyait még csak próbálgatja, esetlenül lépdel, pislog. Megdermedek, hiszen nagy látványosság ez számomra. Annyi madárfajnak láttam már a fészkét: gólyáét, fecskéét, seregnyi énekesmadárét, a természetfilmek révén még a legegzotikusabb szárnyasokét is - de a galambét még soha. Pedig szerfelett sokat tettem az ügy érdekében. Krakkói albérletem egyik ablakánál, a világítóudvarban galambok laktak: közel négy éven át hallgattam kurrogásukat, lestem tollászkodó családi életüket, ám egyetlenegyszer sem pillanthattam meg sem a fészküket, sem a fiókáikat. Mostanáig alapos okom volt hát azt hinni, hogy a galambok már kifejlett állapotban jönnek a világra, csak úgy, az ereszcsatorna peremén, azzal huss, szállnak is az első kenyérmorzsás járdára - ám tessék, most itt bóklász előttem egy eleven cáfolat.

Krakkóban egy közismert legenda szerint a galambok valójában nem is galambok, hanem elvarázsolt lengyel vitézek. A főtéren kizárólag azért szállnak a helybeliek vállára, hogy védelmezzék őket; tenyérből etetni e szelíd, átok sújtotta középkoriakat egyenesen lengyel hazafias kötelesség. A Jagelló Egyetem mostani főépületétől, a Collegium Novumtól a főtér felé vezető girbegurba utcácska sem véletlenül viseli a Galambok utcája nevet. (Mellesleg galamb szavunk lengyel megfelelője: gol-ab.) Ó, Kis-Lengyelország hős védelmezői... Ahogy elnézem ezt a lábam előtt totyogó pesti galambfit, a maga kopott-koszlott gúnyájával a legjobb esetben is csak fegyverhordozó lehetett - törökverő vitéz aligha.

Kegyes halál

Fogtam egy követ, és agyonvertem a gyíkot.

Az országúton feküdt, Nagyar falucska határában, már messziről láttam. A hátsó két lábát kapta el egy autó, törzse alsó negyedével: vörösen lógtak ki a szervei. Még élt, ezt határozott sóhajtással jelezte, amikor közel hajoltam hozzá. Akár egy megfuttatott kutyáé, úgy lüktetett a horpasza. Elgyalogoltam a töltésig, követ keresni; "ebből már úgysem lesz többé gyík", így mentegettem magamat. Egy nyirkos, korhadó fával ástam ki a megfelelő méretű követ az agyagos földből. Könyörületből gyilkolni. "No, és miként vélekedik ön az eutanáziáról?" Megpróbáltam elképzelni a fájdalmat, amit az úttestre préselt, csonkolt gyík érezhet. A másodperc töredéke, amíg végleg szétroncsolja a rácsapódó kő: az irgalom ideje? "A gyíknak csak a farka nő újra, ha az előzőt ledobta magáról, a roncsolt test semmiképpen sem." Sóhajtott, amikor visszaértem hozzá. Bemértem a távolságot, a megfelelő szöget, "bocsáss meg nekem" - lesújtottam. Tökéletesen kihalt volt az út. Lehasaltam és a felnyílt gerincet figyeltem, aztán a különböző hólyagok remegését, hogy legalább tudjam: az én testem is pontosan ugyanígy fest majd, akkor. Kukoricalevelet törtem ravatalnak, az arasznyi fűbe temettem.

Úgy futottam el onnan, akár egy gyilkos, és ha alaposabban meggondolom, az voltam.

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu