Amikor az ember elveszít valamit...

Találkozás Kovács Attila plébánossal

Huszonkilenc éves lesz ebben a hónapban, három évvel korábban szentelte pappá Keszthelyi Ferenc a Váci Egyházmegyében. A szemináriumot Győrben végezte. A felvidéki Nagysallóról származik, s mint mondja, több társához hasonlóan - csak a váci püspökség területén nyolc felvidéki származású pap szolgál vagy tanul még szeminaristaként - a szlovák püspökök magyarellenes magatartása miatt jött át Magyarországra. Saját otthoni egyházmegyéjét, a pozsony-nagyszombatit említi, ahol Sokol János (Kovács Attila így mondja) az ordinárius, de jellemző egész Szlovákiára: a magyar hivatásokat nemigen fogadják be a szlovák püspökök. Aki tehát elhivatottságot érez a felvidéki magyarok közül a papság iránt, azok közül - Kovács Attila szavaival - sokan áttelepülnek Magyarországra, ahol tárt karokkal várják. A továbbiakban mégsem erre fordul a beszélgetés.

A nógrádmegyeri plébánián, nyitott ajtónál ülünk a szeptember eleji, mindent érőre fordító nyári melegben. Meszelt falak, a régi házak egyenetlen vakolatáról még fölszáll a friss mész illata. Pedig már egy esztendeje, hogy Kovács Attila a jó ideje magára maradt épületbe, első plébánosi helyére beköltözött. Mögöttünk pihenőállásban surrog a számítógép, oly természetes minden. Velem szemközt a vékony, értelmet sugárzó, tiszta arc. A dolgok lényegéig hatoló lecsupaszítottság. Amikor már nincs szükség semmiféle fölösleges udvariaskodásra, semmiféle látszatkegyességre, semmiféle hamisságra.

- Plébános úr, mikor, milyen körülmények között veszítette el a bal lábát?

- Tizenegy esztendővel ezelőtt, 1993-ban, daganatos betegség következtében - mondja tárgyilagosan.

Érettségi előtt álló fiatalember volt, számolom ki magamban (közben bezümmög a kerti fáról egy méh vagy darázs, eltévedt hírnökeként annak a lédús ősznek, amelyben én Babits Mihályt, Németh Lászlót, Illyés Gyulát és másokat, szelíd szellemhatalmasokat el tudom képzelni. Amint ülnek a szeptemberi kertben (Esztergomban, Sajkódon, Tihanyban), s hívén, perlekedvén vagy éppen tagadván, magukhoz ragadni kívánják műveikben Istent.

Igen, én is érettségi előtt álltam, de annak már lassan harmincöt esztendőre nyúló ideje. Talán ugyanilyen ősz volt, talán ugyanez a fény... és a meleg is mintha hasonló volna, s még a darázs zümmögése is... de akkor fejem fölött a gép zümmögött, lezúduló szívgörbéimmel, s azután az ítélettel: gyógyíthatatlan, talán néhány évig élhet még...

- Csontdaganat? Az alsó vagy a felső lábszáron?

- Középen. Azért kellett a medencebeilleszkedéstől kezdve az egész lábat eltávolítani. Különben biztosan nagyobb baj lett volna.

Mintha csak arról beszélgetnénk, milyen idő várható másnapra, s a következő hétre. Anyám elájult a vizsgálóhelyiségben, ahol pedig engem feszítettek meg. (Menynyire érzéketlenek vagyunk a másik keresztje iránt.) Amikor végre megértettem, hogy fölkelhetek a gumilepedős vizsgálóasztalról, kinéztem a magasra nyúló ablakokon, ahol vadgesztenyefákat láttam a kórház parkjában, még nem rozsdásodtak a levelei, s tudtam, hogy nemsokára meg kell halnom. Pedig a nyárból jöttem, feszülő izmokkal, és tizennyolc évesen még azt hiszi az ember, hogy sohasem... ez a tudás majd később, lassan érik belé.

Nekem a tudást korán adta Isten, akire ekkor megharagudtam, s féltem azt, amire csak évekkel később lettem hajlandó. Hétköznap volt, semmitmondó hétköznap, amikor az ember elveszik a nap lesütött szemű, megszokott dramaturgiájában, s ezen a napon (talán ez is a maihoz hasonló őszeleji volt?) betértem, képes voltam betérni a nyitott templomajtón, s nem volt senki, nem volt templomi etikettre kényszerítő zavaró körülmény, két térdre ereszkedtem, s az addig görcsösen magamba vert mondatot - legyen meg az én akaratom! - már így tudtam, már így voltam képes kimondani: legyen meg a Te akaratod!

Legyen meg a Te akaratod, ebben a zamatos szépségben ülünk Kovács Attilával, talán a plébános úr is úgy gondolja, elégséges a kevés szó.

Csontrák, Pozsonyban, az egyetemi klinikán végezték el a műtétet. Előbb azt gondolták az orvosok, az eltávolítandó részt műcsonttal pótolják, de "a betegség annyira gyorsan terjedt", hogy végül a teljes bal láb amputálása mellett döntöttek. Tíz hónapot töltött kórházban.

- Mit tett, amikor megtudta?

- Magamhoz vettem a betegek szentségét, egy ismerős atya járt be a gyermekosztályra, hiszen ott feküdtem, mert még nem töltöttem be a tizennyolcadik életévemet. Megéltem, hogy a szentség erőt adott, s a testi gyógyulást is megadhatja.

Ilyen betegségben nagyon sok rizikófaktor van, mondja az atya. Persze, belehalhatunk. Éltem, s ebbe már más is belehalt - verődnek vissza József Attila szavai.

A műtét előtt és utána, tíz hónapig kemoterápiás kezelés következett.

- A besugárzás tönkreteszi a májat, a vesét, a tüdőt, s mindezeknek a szerveknek újra kell épülniük.

- A papi hivatás ezt követően ébredt föl?

- Amióta az eszemet tudom, papnak készültem. Mindig tudtam, mit akarok...

A magam egykori szorítását kérdem az atyától: félt-e betegsége idején? Hiszen abban a korban, tizennyolc évesen az emberben az életerő az elpusztíthatatlanság tudatával van jelen.

- Azt éltem meg, hogy mindent elveszítettem. Hiszen ki tudta, hogy egyáltalán felépülök-e, mi lesz belőlem?

- Szembenézett azzal, hogy a betegség halállal végződhet?

- Nemcsak a halállal, hanem azzal is, hogy mi lesz, ha felépülök? Hogyan tanulok meg újra járni, hogyan folytathatom az iskolát, miként illeszkedhetem be ismét az életbe?

Lassan dél felé jár az idő. Szuszog odakint a kert.

- Mindent elvesztettem, de akkor átéreztem, hogy a föltámadt Jézus itt van, s akkor minden az enyém.

Kálváriám nagyböjtre esett, emlékezik vissza Attila atya.

- A műtét után - ez maradt meg bennem - nagy lelki békében feküdtem ott. Majd pedig két héttel később, húsvétra hazaengedtek az orvosok.

Talán maguk sem hittek abban, hogy ebből a nagyon harapós rákbetegségből egyáltalán föl lehet épülni? S legalább az utolsó otthoni élmények lehetőségét adják meg.

És jöttek a gondolkodás napjai. Azzal, ami kimondható, s ami nem osztható meg senki mással, csak egyvalakivel. Kettesben odahaza, édesanyjával.

- Azóta húsvét örömében élek.

Magántanulóként érettségizett, hiszen nem tudott naponta beutazni a városi gimnáziumba. Majd elindult, botra támaszkodva, küldetése nyomán, hivatását keresve Magyarországra.

- Püspök atya azt mondta: vállal engem.

A jelenet milyen egyszerű lehetett a barokk püspöki épületben. Talán éppen abban a fogadóhelyiségben hangzottak el ezek a szavak, amelyet oly jól ismerek. Vállal engem - a legsúlyosabb szavak nem kívánnak hamis színházi dramaturgiát. Önmaguk kopár egyszerűségében hitelesek.

- Szolgálatában mennyire kell megküzdenie testi fogyatékosságával?

- Temetek mínusz húsz fokban, ha kell, harmincnyolc fokos hőségben elvégzem a szertartásokat. Az biztos, hogy a lábam elvesztése olyan kereszt, melyet életem végéig hordoznom kell.

Botra támaszkodva, bicegve, mégis fürgén mozog Attila atya. Az oltárnál azonban bot nélkül mutatja be az áldozatot.

- Hívei hogyan közeledtek, közelednek a műlábú paphoz?

- Negatív reakciót nem tapasztaltam, visszahúzódást inkább, elsősorban mégis segítséget. Háromszor költöztem, s mindenütt segítségemre voltak: Balassagyarmaton, majd Nagymaroson, s itt, Nógrádmegyeren is.

- Meg lehet szokni ezt az életet, vagy időnként eszébe jut-e: de jó lenne beállni a fiatalok közé focizni vagy kirándulni velük?

- Focizni, szaladgálni nem tudok velük, de más megoldást lehet találni a közös együttlétre.

Beer Miklós püspök sokáig gondolkodott, rábízhat-e Attila atyára öt falut? Amikor megkérdezte őt, vállalja-e, s ő igent mondott, kinevezte Nógrádmegyerre plébánosnak. Attila atya érti ezt: az önmagáért való szánalom senkinek nem segít.

Plébániai hittanra, elsőáldozási felkészítésre autóval hozza a gyerekeket a környékbeli falvakból. Így neki is könnyebb, a fiataloknak is jobb.

- Hívei közül fordult-e önhöz olyan, aki testi hátrányban szenved? S mit tud mondani az ilyen embernek?

- Balassagyarmaton kórházi lelkészi szolgálatot is végeztem. Egészen másként állok meg egy beteg ágya fölött, mintha kicsattanó egészségben lennék én is. Belépve az intenzív osztályra, ahol csak az életműködést fönntartó, illetve ellenőrző gépek pittyegését hallani... fölöttem is ugyanígy pittyegtek a gépek... másként lépek oda egy beteghez, mert hiszen ezt éltem át én is.

S érezte a betegek bizalmát: a pap jobban megérti őket, hiszen maga is súlyos betegségen esett át, az ő élete is veszélyben forgott, nem kívülről szól hozzájuk.

Attila atyát öt évig azok között tartották számon az onkológiai osztályon, akiknél fönnáll a betegség kiújulásának veszélye. De most, a tizenegyedik esztendő múltával is évente visszajár orvosi ellenőrzésre.

Elhangzottak fejem fölött az ítéletmondó szavak - gyógyíthatatlan, talán műtéttel néhány esztendeig élhet még -, és azóta sem mondta egyetlen vizsgáló sem, hogy talán téves volt a diagnózis. Amikor elhangzottak az ítélet-szavak, mintha magamból kicsúszott volna mindaz, ami én vagyok. S azóta - öregségemre is - kushadt kutyaként viselkedik önértékelésem. Hányszor mondom magamban József Attilával: a semmi ágán ül szívem, de küzdő akarattal hinni remélem, hogy a semmi ága, melyen meggyötört szívem ül, maga Isten.

S vajon hogyan van ezzel Attila atya? Mert hiszen ez is kegyelem mértéke. Csakhogy a mértékegységet mi még most itt nemigen ismerhetjük föl.

- Elfogadtam a betegségemet, elfogadtam az állapotomat, s azóta ebben a megnyugvásban élek.

- Gondolt-e arra, hogy a betegség a papságra készülő fiatal életében valamiféle jelzés?

- Mindegy, hogy mi lett volna belőlem, úgy vettem, hogy a betegség Isten szeretetének a jele. Fontos, hogyan értelmezünk valamit.

Csakhogy a testi fogyatékosságot, egészségesek között ezt a megaláztatást, hogyan lehet szeretetjelként értelmezni? Amikor az ember elveszít valamit, ami fontos számára? Még akkor is, ha tudom, az egészség nem mozgékony kézen és lábon múlik.

- Csak hittel.

Hosszú percek óta ülünk immár szótalan. A kert rovarainak békés döngésében. Elfogytak a szavak. S már odakint járunk, amikor fölhozakodik a nagy lábavesztett szent, Loyolai Szent Ignác alakja.

- Az ő személye önbizalmat ad. Tudjuk, a maga keménységével, radikalizmusával, következetességével mit adott az egyháznak. Bizonyos szempontból büszkeséget adott nekem saját állapotom, hiszen ott a nagy előd.

A fájdalmak azonban emberiek és mindennapiak.

- Időnként erős fájdalom jelentkezik, van úgy, hogy nem tudok aludni tőle. Időjárás-változáskor, borús idő közeledtekor azt érzem, ami nincs. Hullámzó fájdalommal kínlódom nemlétező bokám, térdem kínja miatt. Belenyilall, s a harapófogót látom, amely húzza-tépi a bőrömet, húsomat.

Nehéz napok ezek. Ilyenkor Attila atya szikár testében összeszorítja a fogát, s megy misézni, hitoktatásra, esketni, temetni, egyszóval: szolgálni. A szolgálatot nem lehet elhagyni. S még egy mondatot hozok magammal a nógrádmegyeri plébániakertből - a nap, a rovarok, a fák alól -, kimondanivalót:

- Tudom, hogy feltámadáskor, amikor új testet kapok, én is egészséges leszek. Húsvét táján különösen sokat gondolok arra: milyen is lesz ez az új test?

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu