LAPSZÉL

Negyven másodperc

Megdöbbentő, amit olvasok: az Egészségügyi Világszervezet (WHO) kimutatása szerint negyven másodpercenként megöli valaki magát a Földön, ez évente csaknem egymillió embert jelent. A szám azt is jelzi: többen vetnek véget önkezükkel életüknek, mint ahányan háborús konfliktusban esnek el. S ha ehhez hozzátesszük, hogy tizenöt-húsz millióan kísérelnek meg öngyilkosságot a világon (vagyis minden második másodperc megszül egy-egy végzetesnek szánt döntést), az adat még elkeserítőbb.

S míg a kimutatás azt taglalja, hogy az öngyilkosság az egészségügyi kiadások másfél százalékát emészti fel világszerte, én egészen másra gondolok. Az értelmetlen, gyakran pillanatnyi elmezavar szülte, rettenetes döntést nem tudom pusztán a számok tükrében szemlélni. Míg sorjáznak az adatok - több a férfi öngyilkos, mint a nő, több az idős, mint a fiatal; a balti államokban a legmagasabb az öngyilkosok aránya -, a tehetetlenség érzése kerít hatalmába. Még akkor is, ha kiderül: Magyarország ma már nem tartozik a világ "élmezőnyébe": a korábbi negyvenöt helyett már "csak harminc" ember lesz öngyilkos százezerből - évente. "Mindössze"...

Negyven másodperc. Míg idáig jutott a tisztelt Olvasó, valaki ismét megölte magát valahol a világon.

A tudás felelősség is egyben. A mentőautó szirénája sem csak arra szólít fel, hogy álljunk félre az úton. Azt is üzeni: mondj egy fohászt a betegért, az emberért, akit szállít. Az öngyilkosság másodperceinek ismeretében az órára pillantásunk is üzen valamit: mondj egy fohászt azért a szerencsétlenért, aki úgy döntött, nincs szüksége többé egyetlen másodpercre sem.

Balázs István

Homo? Sapiens?

A lány fáradt volt és gondterhelt. Sietős mozdulatokkal rakta a szalagra egyszemélyes háztartásának pótlandó tárgyait. Mielőbb otthon akart lenni: egy éjszakányi távolságra a holnaptól, egy éjszakányi csendre az emberek zajától. De a sor hosszan kígyózott előtte. Türelmesen várt.

Előtte újgazdagék vásároltak. A férfi könyékig aranyláncban és talpig suhogós joggingban. Az asszony platinaszőkén és rózsaszín kosztümben. A stílustalanság megbocsátható lett volna, ha ennyiben ki is merül. De sajnos ez csak a kezdet volt. Mert az úr ugyanis, a suhogós, egyszer csak kiabálni kezdett, gorombáskodni, és zacskókat dobálni. Majd fenyegetőzni. Mindezt azért, mert csak egyetlen nejlontasakot kapott bevásárlókocsija tetemes tartalmához. A pénztárosnő türelmesen magyarázta: ez az új szabály, takarékoskodni kell, nem tehet mást. Az úr pedig tovább kiabált. És tajtékzott. Neje eközben filozófiai magasságokba emelkedett, miszerint: Nem mi vagyunk önökért, hanem önök értünk. Még mondott egy-két hasonló bölcsességet, de a végére már maga is belekavarodott a Ki kiért van a bevásárlóközpontban? ontológiai problémába.

A mögöttük várakozó lány helyettük is szégyellte magát. Felderengett előtte egy régi stilisztikaóra, ahol az idős professzor kalligrafikus betűkkel először franciául, majd magyarul a táblára írta: A stílus maga az ember. Ezen a mondaton tűnődött, miközben az előtte álló boldogtalan emberpárt nézte. S akinek nincs stílusa? - tette fel a kérdést magának, s félve fogalmazta meg a választ, amely újabb kérdéshez vezette: De akkor mi? A választ várja. Azóta is várja...

Koncz Vera

Fényképezés a szertartások alatt

Szeptember az esküvők szezonja. Érthető az az igény, hogy mint minden jelentős - reményeink szerint az egész életre szóló - családi, egyházi ünnep, a hűségeskü is megörökíttessék, így a szertartás alatti fényképezés, videózás mára már az ünnepi esemény elkerülhetetlen részévé vált. De nem mindegy, hogyan! Nemrég például az egyik nászmisén hárman videóztak és négyen fényképeztek az ünneplőbe öltözött hozzátartozók közül, de hiába igyekeztek csak a valóban fényképezendőre koncentrálva visszafogottan mozogni a szentélyben, jelenlétük zavaró volt. Különösen azé a "hivatásos" fotóriporternőé, aki farmernadrágban és köldökmutogató blúzban ide-oda járva s a legkülönbözőbb pózokat felvéve csak úgy csattogtatta gépét, a mise alatt legalább harmincszor, tekintet nélkül a szent és intim pillanatokra.

Az ilyen eseteket látva, nem véletlen, hogy sok helyütt - például a belgiumi Chevetogne bencés kolostorában - tiltják a szertartás alatti fényképezést, s megértjük és megszívlelendőnek tarjuk Tomislav Vlasic ferences medjugorjei zarándokokhoz intézett intelmét, hogy az "esemény" odahaza talán szenzációnak vagy akár csak élménybeszámolónak szánt filmezése, fényképezése vagy hangfelvétele helyett mindenki igyekezzék mások számára szeretetet-hitet megmutató, illetve közvetítő "fényképezőgéppé", "magnetofonná" válni. Természetes tehát, hogy egyre több püspök ad ki utasítást a szertartások alatt végezhető fényképezés módjára vonatkozóan.

Példaként álljon itt a Burgenlandi Egyházmegye liturgikus bizottságának állásfoglalása, mely elismeri a hívek jogos kívánságát, hogy a család vagy közösség számára fontos egyházi ünnepek képileg is megörökíthetők legyenek, de ügyelni kell arra, hogy ez ne zavarja a liturgiát. Ezért a fényképezést végző a szertartás előtt minden esetben vegye fel a kapcsolatot a pappal, minek során rögzítik, hogy honnan és mely időpontokban lehet a fényképfelvételeket elkészíteni. A fénykép készítőjének az alkalomhoz illő ruhát kell viselnie. Extra világítás (reflektor) nem használható, s vakuzni sem szabad, már csak azért sem, mert már régóta kaphatók nagy érzékenységű filmek is. Semmiféleképpen sem szabad fényképezni ünnepi beszéd, felolvasás, prédikáció, illetve az Úrfelmutatás és az áldoztatás alatt.

-szá-

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu