|
![]() |
||||||
![]() |
![]() |
![]() |
"Megjöttem..." Öt évtizedes apai-fiúi barátság kötött a huszadik század zseniális zeneszerzőjéhez, Farkas Ferenchez, aki néhány héttel kilencvenötödik születésnapja előtt, 2000 októberében hagyott el örökre mindannyiunkat. De - csakugyan örökre?! Először - a jobb kezével találkoztam. Ez a régi kolozsvári magyar operatársulatnak egy Pillangókisasszony-előadásán történt. A páratlanul szép hangú és néhány év múlva tragikusan elhunyt Hidy Franciska, vagyis Cso-cso-szán érkezése előtt a színpad eltakart felén megszólalt a kinti kórus, és egyszer csak az egyik kulissza mögül néhány taktusnyi időre előbukkant egy vezénylő kéz... Később tudtam meg, hogy Farkas Ferencnek, a Bűvös szekrény zeneszerzőjének jobbja volt az, az együttes karigazgatójáé. Személyesen jóval később a rádióban ismerhettem meg: lelkesedtem Szent János kútja című kantátájáért, amelyet szeretett költőm, Dsida Jenő verseire írt. Akkor éppen a Csinom Palkó daljáték komponálása előtt állt; hamar el is készült vele. Magam is ott lehettem Bartók Béla úti lakásán, amikor egymás után elzongorázta, hogy - Jó estét, jó estét, áldás, erő, békesség, Jöttünk Edelényből, Jójcakát, kisleány, Hűséges szívemmel, Ahol te jársz - hangzottak föl ujjai alól. Ott voltam nála akkor is, amikor távirat tudatta vele: Kossuth-díjat kap a Csinom Palkóért. Ott lehettem utolsó színházi premierjén, 1991. június 4-én, az Andrássy úti Ybl-palotában, amikor a nyolcvanhat esztendős mester meghajolt a tapsoló közönség előtt, az Egy úr Velencéből című kétfelvonásos operájának bemutatóján. Nem volt az "hagyományos" opera; Farkas Ferenc a Márai Sándor írta verses dráma megzenésítése közben, műfaji megjelölésként Lullyre gondolt. "Mise en musique par Monsieur Lully" - a francia komponista előd így szokta volt írni. "Én is így tettem át az Egy úr Velencéből című verses játékot muzsikába" - mondta akkor Farkas Ferenc. Fél évszázadon át megszámlálhatatlanul sokszor jártam nála, élvezhettem tudását, nyelvtudását, versrajongását, szikrázó szellemét és szellemességét, megismerhettem új meg új alkotásait. Jó néhányszor szövegírója is lehettem. A Gondviselés nagy ajándéka, hogy ez a mélyen hívő reneszánsz típusú művész, ez az univerzális ember barátságába fogadott. Álomban eddig soha nem találkoztam vele. Csak a minap, egy hétfőről keddre virradó éjszakán. ...Valami narancsszínben játszó, hatalmas barlangban vagyok, tudományos fantasztikus vagy kalandfilmben láthatni ilyent. Mindenfelé sok ember, járnak-kelnek, üldögélnek. Magam is leülök egy asztalhoz. Egyszer csak felém fordítja tekintetét az asztal túloldaláról az elegáns zakót viselő Farkas Ferenc. Semmit sem szól, csak egy kissé megrezzen, mert mögötte áll egy ismeretlen férfi, aki pohárba aranysárga bort tölt, s a bor az ő bal vállára csorog. Eltűnik a kép. Balra indulok, ott egy ajtó. Mielőtt egészen odaérnék, kilép rajta Farkas Ferenc, de már földig érő, egybeszabott, vakítóan fehér - köpeny-ing-tóga? - van rajta, olyan "kosztüm", amilyent Az ember tragédiája gimnazista fejjel látott előadásain az első színben az angyalok viseltek. Egy szemüveges angyal, túl a kilencvenedik évén! Ekkor sem szól hozzám. Hamar vége az álomnak. Két nappal később, csütörtökön. Kora délelőtti utamról érek haza, az üzenetrögzítő jelez: valaki keresett. Elindítjuk a tekercset, de - semmi sem szólal meg rajta. Hosszasan pörgetjük előre-hátra a magnetofonszalagot, hasztalan, hiába. Azután, váratlanul: a rég nem hallott férfihang: - Itt Farkas Ferenc. Megjöttem... Ennyi. Feleségemmel meghatottan nézünk az üzenetrögzítőre és egymásra. Boldogok vagyunk, megrendültek; és nem értjük. Talán hat vagy hét esztendeje, egy franciaországi utazása után jelezte: hazaérkezett. Előbb már megkaptuk üdvözlő képeslapját - Alphonse Daudet malmával, ahonnét azok a tüneményes Levelek elindultak. Hogyan őrizte meg a szalag idáig a hangját? Hogyan rejtezett el éveken át mind ez ideig? Miért éppen most szólalt meg? Miközben a mai üzenetküldő hangját sehol sem találtuk. Szombaton reggel írógéphez ülök, hogy az álomról is, a hangról is beszámoljak a mester fiának, a svájci Pullyben élő Farkas András karmesternek. Le sem üthettem az első betűt, megszólal a telefon: - Itt Farkas András... Nem is folytathatja, közbevágok, dőlni kezd belőlem a szó mindarról, ami az elmúlt napokban történt, a koincidenciákról, amelyeknek, lám, ő az újabb állomása. András pedig, mihelyt csökken bennem a lendület, elmondja: nemrég kapott egy újságcikket, amelyben édesapjáról ír a szerző.... Farkas Ferenc három éve, épp ezen a napon hagyott itt örökre mindannyiunkat. Előző este nyolckor még íróasztalánál ült, egy Federico García Lorca-vers megzenésítésébe fogott. Reggel a kottasorok fölé dőlve - holtan találták. Ilyenkor, mindenszentek ünnepe táján krizantémos temetőkben és mindenütt a megboldogultakra gondolunk, akiket szerettünk, akik szerettek minket. Hittel hiszem, ott, ahol most vannak ők - ugyanezt teszik. Ismert és eddig még meg nem ismert világunk tele van csodálatos sugarakkal, földerítetlen hullámokkal - ó, mennyi mindent hozhatnak - álomban, ébrenlétben! Lám, a telefon rögzítőjén is érkezett egy üzenet: "Megjöttem..." Feri bátyám, a jó Isten hozott! Dalos László
|
![]() |
![]() |
|
![]() |
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|