Varga Károly

Szolidaritás és életminőség

Nemrégiben egy szociológiai kutatásban a nemzedékek közötti szolidaritást vizsgáltuk - különös tekintettel az időseket támogató társadalmi magatartásra.

A Központi Statisztikai Hivatal kérdőív-részletét is felhasználó felmérésünkben arra az érdekes kontrasztra lettünk figyelmesek, hogy míg a rokoni, baráti, szomszédsági támogatást nyújtók arányában a korosztályok között semmiféle különbség nem mutatkozott, addig a támogatást kapók arányai korcsoportok szerint markánsan eltértek egymástól. A segítség kapásának, fogadásának átlagos mértékét a 30-59 év közötti széles felnőtt-középkorú sávban találtuk. A 18-29 év közötti fiatalok az átlagosnál sokkal több, míg a 60 évesnél idősebb korosztály tagjai az átlagosnál is kevesebb támogatást kaptak. Ez az eredmény igencsak meghökkentő volt, hiszen nem vitás, hogy mai társadalmunkban két egyaránt támogatásra szoruló korosztály van: a fiatalok és az öregek. Vitatkozni legfeljebb azon lehet, hogy kettejük közül melyikük részesüljön jóval több, melyikük csak mérsékelten több támogatásban, mint a középső korosztály. Azt azonban, hogy az öregek nemcsak a fiataloktól, de az aktív felnőtt korúaktól is leszakadnak a kapott támogatás mértékében, megdöbbenéssel kellett tapasztalnunk.

További érdekes eredményeket is hozott a vizsgálat. Például, hogy segítő magatartásukról leginkább azok számoltak be, akik a kérdőív egy másik részén azt jelezték, hogy gyerekkorukban szüleiktől is ilyen segítőkész magatartást láttak. De a legérdekesebb talán az volt, hogy a segítséget kapók 12 százalékkal magasabb arányban azoktól kaptak, akiknek maguk is adtak, az "adók" pedig 18 százalékkal magasabb arányban azokat segítették, akiktől maguk is támogatást kaptak. Vagyis adatainkból kirajzolódott a kölcsönös szolidaritás kultúrája. E kultúra természetét mélyebben vizsgálva két érdekes különbséget észleltünk. Az egyik az volt, hogy más a körültekintést nélkülöző "ad hoc" kisegítés, és megint más a rendszerelvű, hosszabb távú (fejlesztő) segítség. Míg az előbbi csupán eseti, legfeljebb kényszerből ismétlődő (miután a támogatottakat nem segíti ki abból az állapotból, ahol újból és újból segítségre szorulnak), addig az utóbbinak célja és programja a rászorulók felemelkedési esélyének javítása.

A másik érdekes belátás ehhez kapcsolódott. Miután azt találtuk, hogy a maguk is segítőkésznek mutatkozó öregek (akik még a saját kevesükből is akartak és tudtak adni valamit gyermekeiknek-unokáiknak) kaptak jelentősen nagyobb arányban egymástól és mindenkitől, ezt a tényt csak úgy tudtuk értelmezni, hogy a szolidaritás kultúrájában döntő jelentősége van a segítségre rászorulók önképének. Ha ugyanis a segítségre váró fél önképében megjelenik az a vonás, hogy ő is tud adni valami értékeset a másiknak, ezzel jelentős lépést tesz a maga számára szükséges segítség megszerzése felé is.

Ez a felismerés megszívlelendő lehetne a szociálpolitika irányítói számára is. Azt sugallja ugyanis, hogy a támadáspontot célszerű áthelyeznünk a lehetséges segítők karitatív beállítódásra irányuló befolyásolásától a segítségre szorulók fejlesztésére. Azaz hogy belássák: ők is tudnak valami hasznos adalékkal szolgálni az illető segítő kapcsolat, sőt a szűkebb vagy tágabb társadalmi környezet számára is. Lehet, hogy ez sem hozna gyors eredményt, az azonban biztosnak tűnik, hogy a segítségre szorulók - idősek és egyéb megsegítendők - saját önképének reformja nélkül (és anélkül, hogy ők maguk is megpróbálnák ezt a bizonyos segítési viszonyt valamiképpen oda-vissza hasznosuló rendszerré alakítani) a támogatás magasabb szintre emelése eléggé reménytelen óhaj.

Az időseket (és általában a rászorulókat, a támogatást várókat) kell tehát rávezetni arra, hogy maguk is próbálkozzanak kiváltani környezetükből, személyesen és összefogással, az intézményesülő, de az élő kapcsolati formákat is fenntartó támogatást. Ennek a tudományos felfedezésre alapozott új magatartásnak a keretei lehetnének a civil társadalom és a történelmi keresztény felekezetek szerveződései (például egyházközségi, Kolping-, KÉSZ-szervezetek, katolikus pedagógus-, orvosegyesületek, nyugdíjas körök, stb.). Követésre érdemes minták mutatkoznak erre például Németországban, ahol korszerű problémamegbeszélő "tréningekkel", önsegítő foglalkozásokkal, öntanácsadással igen eredményesen működnek. Ilyen szemléletváltás nélkül viszont még a nagyobb anyagi ráfordítás mellett sem sikerülhetne a kitörés az "ad hoc" segítési viszony célszerűtlen - mert a rászorulókat passzivitásban tartó - válfajából.

Végezetül érdemes azt a kérdést is föltenni: kimutatható-e összefüggés a a szolidaritás kultúrája és a vallásosság között?

Az eredményadatok felszíni rétegében csalódás ért bennünket. Nem találtunk egyértelmű adatot arról, hogy az így felosztott népesség (a Tomka Miklós által kialakított kategóriákat: egyháziasan vallásos, a maga módján vallásos, nem vallásos) melyik csoportjában erősebb vagy gyengébb a segítőkészség. Egy réteggel mélyebbre kellett mennünk, hogy az adatok mögött láthatóvá váljék a mélyebb összefüggés: ehhez felhasználtuk a személy "konfliktuskezelési stratégiáit" vizsgáló teszt adatait, melyek összekapcsolták a szolidaritás összesített mutatóját (segít vagy nem segít) a három vallásossági kategóriával. Ekkor kiderült, hogy azok a leginkább segítőkészek, akik a konfliktusok kezelésében "érzékeny lelkiismeretűek" (és tekintetbe veszik a másik szempontjait is), legkevésbé viszont azok, akik "erőszakosak" (és irtóznak az engedékenységtől), s közbülső helyet foglalnak el az "együttműködő, de lazább lelkiismeretű" személyek. Másfelől e három konfliktuskezelő típust szembesítve a vallásossági kategóriákkal, azt kaptuk, hogy a nem vallásosak között kiugróan magas az utóbbi kettő aránya, vagyis az "erőszakos" és "lazább lelkiismeretű" konfliktuskezelőké. Az egyház tanítása szerint a vallásosak pedig épp az "érzékeny lelkiismerettel közös megoldást keresők" között vannak többségben, akiket leginkább jellemez a segítőkészség és a szolidaritás kultúrája.

(A szerző egyetemi tanár, a szociológiatudomány doktora.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu