A Hegyi beszéd erejével...

Hetvenöt éve halt meg Tóth Árpád

A Nyugat-nemzedék nagy költőinek sorába feltétlenül beletartozik az éteri tisztaságú lírikus: Tóth Árpád. A szomorkás tónusú, ám az élet szépségeit is mélyen átélő poéta sokak számára azt a fajta nemes és emelkedett lírát jelenti, amely a későbbi korszakokban már alig-alig fedezhető föl irodalmi életünkben. Szabó Lőrinc az egyik gyűjteményes Tóth Árpád-kötet előszavában világosan megfogalmazza, hogy e költészetből "a hegyi beszédek egyszerű ereje szól - a mosolyogni is tudó fenségben végtelen béke és szeretet van".

A költő-tanítvány a lényegét ragadja meg Tóth Árpád értékes lírájának. A béke és a szeretet nem tetszetős hangzatok, szlogenek ebben a lírában, hanem belülről fakadó, igaz megnyilvánulások, emberi életet betöltő értékek. Mindezt árnyalt finomsággal rajzolja föl Elégia egy rekettyebokorhoz című nagyívű versében.

Tán mind elpusztulunk s az elcsitult világon

Csak miriád virág szelíd sajkája leng:

Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,

Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,

Egy boldog remegés, és felpiheg sóhajtva

A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!

S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka,

S kileng a boldog légbe a hószín szárnyú béke.

A "hószín szárnyú béke" felmutatása mellett soraiban felragyog "az ibolyás sarki fény, a szeretet" is.

Tóth Árpádot a kortársak és az irodalomtörténet nem a nagy istenkereső költők között tartják számon, holott nem egy versében jelenik meg az Úr: egy helyen mint "jó férfi Istent" láttatja, másutt paraszti ruhában munkálkodó Gondviselésként a szántás-vetés nehéz munkájában örökíti meg.

A Kecskerágó című ihletett versében a lírikusra ráhulló falevél olyan áhítatot kelt, "mintha áldozónak nyújtana ajkára az áldozópap hűvös ostyát". Sokatmondó az a finom ívelésű hasonlata is, amikor önmagát "Isten törött csellójá"-nak nevezi. Nem lehet véletlen, hogy a Körúti hajnal, a Jó éjszakát, az Esti sugárkoszorú és még számos kiemelkedő költeménye mellett Tóth Árpád az Ó, örök Isten soraiban "megtérő, árva szolgának" vallja magát, aki végül is térdre hull az Isten fensége előtt.

Rövid, értékes életében - mindössze negyvenkét évet élt - a betegség és a gondok szorításában is a szépség és az igaz emberség dalnoka maradt utolsó pillanatáig.

Szeghalmi Elemér

Tóth Árpád

Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,

S a mérhetetlen messzeségen át

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd

Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött a fény,

Jött a jeges, fekete és kopár

Terek sötétjén lankadatlanul,

S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most

Hozzám talált, s szememben célhoz ért,

S boldogan hal meg, amíg rácsukom

Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a

Tudósok finom kristályműszerén,

Bús földünkkel s bús testemmel rokon

Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,

És csöndben és tűnődve figyelem,

Mily ős bút zokog a vérnek a fény,

Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?

S hogy össze nem találunk már soha

A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szívek!

A Sziriusz van tőlem távolabb

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu