Akit "Krisztus szeretete sürgetett"

Mozaikok Rendu Rozália (1786-1856) vincés nővér életéből

Rendu Johanna gyermekkora a francia forradalom idejére esett. 1786. szeptember 9-én született Confortban. Édesapját korán elvesztette, így az özvegy édesanyára maradt a négy kislány felnevelése.

Johanna már a serdülőkor felé közeledett, amikor ismét békésebb napok virradtak Franciaországra. A falujuktól nem messze levő orsolyák iskolájába íratták be, s ott is lakott. Szíve már ekkor a városkában lévő kórház betegei és szegényei felé fordult. Tanulmányait befejezve azt kérte édesanyjától, hogy ebben a kórházban dolgozhasson megtanulva a betegek ápolását, édesanyja ebbe bele is egyezett. Johanna itt megismerkedett egy fiatal leánnyal, aki elárulta, hogy rövidesen Párizsba megy a vincés nővérek noviciátusába. Mivel Johanna is hivatást érzett erre az életre, elhatározta, hogy barátnőjével tart. Még tizenhat éves sem volt ekkor.

A forradalom a vincés nővérek rendjét is megtépázta. Megritkult soraik pótlására nagy szükség volt, s ezért örömmel fogadták 1802. május 25-én a két új jelentkezőt. Rozália nővért - Johanna ezt a nevet kapta - Párizs legszegényebb negyedébe osztották be. Itt töltötte egész hátralévő életét, több mint ötven évet, a szegények és betegek gondozásával. Huszonnyolc éves korában a ház főnöknőjévé tették.

Nagy volt a forgalom a nővér fogadójában: szegények és gazdagok egyaránt keresték őt testi-lelki gondjaikkal. Az egyetemi hallgatók, Frederic Ozanam vezetésével arra is vállalkoztak, hogy elvigyék a szegényekhez a nővérek szeretetadományát, vagy saját adományukat, utána pedig jelentést tettek Rozália nővérnek a további szükségletekről. Ebből a kezdeti vállalkozásból fejlődött ki hamarosan a Páli Szent Vince Társaság, amelynek tagjai ma világszerte gondozzák a szegényeket.

1832-ben a kolera szedte áldozatait egész Európában. A nővérek rettenthetetlen bátorsággal ápolták a betegeket. A forradalom után halálra keresték annak főbb résztvevőit, akik néha Rozália nővérnél kerestek menedéket, aki sikeresen elrejtette őket üldözőik elől. Emiatt a rendőrfőnök őt is le akarta tartóztatni, ám látva munka közben, a letartóztatás helyett megelégedett egy barátságos figyelmeztetéssel, csupán azt kérve tőle, hogy ne szegüljön szembe a törvénnyel. Rozália nővér azonban ezt válaszolta: "Én vincés nővér vagyok. Valahányszor egy szerencsétlen a segítségemet kéri, nem ítélkezni akarok felette, hanem jót tenni vele." Erre a rendőrfőnök eltávozott, s többet nem zavarta Rozália nővért.

1848-ban ismét kitört a forradalom, s noha csak néhány napig tartott, rengetegen haltak meg az utcákon emelt torlaszok mindkét oldalán. Rozália nővér ismét kivette részét a menekültek megsegítésében. Egy alkalommal életét veszélyeztetve felállt az egyik torlaszra, és rákiáltott az egymást gyilkoló ellenfelekre: "Hagyjátok abba ezt a lövöldözést! Nincs már elég özvegyem és árvám, akikre gondot kell viselnem?!" Ekkor megtörtént a csoda - abban a körzetben elhallgatott a tüzelés, s nem sokkal később másutt is.

Rozália nővér még életének utolsó napjaiban is tevékenykedett, amikor nagy erővel kitört rajta a benne lappangó betegség: mellhártya- és tüdőgyulladás. Két napon keresztül tódultak hozzá a látogatók, s ő halálos ágyáról is intézkedett a szegények érdekében. 1856. február 6-án, minden haláltusa nélkül ment át az örökkévalóságba.

Egész Párizs gyászolta őt. A Mont Parnasse temetőben nyugszik ma is, s nagy kőkereszt hirdeti sírján: "Jó Rozália anyánknak, hálás barátai, a szegények és a gazdagok."

Nagy Magdolna, tartományfőnök

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu