Dalos László

Rigófütty Fagyfalván

Van a hétvégi kis ház kertjének közepén egy húszméternyi magasra nőtt fenyőfa, legeslegfölső ágának csúcsán feketerigó ül, szelíden mondja a maga szövegét.

Börcsök Imre és felesége, Mártuska jó negyedszázaddal ezelőtt ültette a fát, amely csemetekorában persze alig látszott ki a földből. És mi lett belőle! Körülötte meg kellett álmodni a kertet, tervezni, beültetni, megdolgozni érte és vele; a házat is föl kellett építeni. Huszadik század végi történet ez, a rigóval együtt, "aki" már esztendők óta itt tanyázik, és élénken válaszol, ha fölfütyülünk neki...

Vasárnap délelőtt kilenckor a zágrábi Felsőváros Márkus templomában voltunk, magyar nyelvű misén, egy jezsuita atya mondta; jólesett hallgatnunk rövid, de szép és emberi prédikációját.

Ott ült baloldalt, az első padban a Horvát Nemzeti Színház évtizedeken át ünnepelt jeles színésznője, ő is magyar, zombori születésű, előbb a budapesti közgazdaságtudományi egyetemet végezte el, majd a doktorátus után - színpadra lépett... Erzsébet asszony (beceneve: Pöre) három nyelven: magyarul, horvátul, németül játszott végig egy jó fél évszázadot.

Zomborban született magyar lány Börcsök Imre felesége is, Márta, ő tehát bácskai. A háború befejezése után került ide, a zágrábi műegyetemre, építészmérnök lett. Az univerzitáson ismerte meg Imrét, aki viszont bánáti, egy Kisorosz nevű faluban látta meg a napvilágot. (Vigyázzunk: nem Kisorosziban, mert az a Szentendrei-sziget északi táján lelhető...) Imre elektromérnökként végzett, azonnal dolgozni kezdett, s azt tette egyazon munkahelyen harminckilenc éven át, itt, Zágrábban.

Kettejük élete tehát még a királyi Jugoszláviában kezdődött, kisebbségi sorban. Jártak szerb nyelvű iskolába, kis ideig élvezhették a magyar oktatást, a magyar nyelvű gimnáziumot. De a háború után visszaváltozott minden... Már a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság állampolgáraiként végezték el az egyetemet. Közös életük itt kezdődött el, több mint ötven éve, Zágrábban. Azóta is ez az otthonuk; az immár önálló köztársasággá lett Horvátország állampolgárai.

Sem a szerb nyelvben, sem a horvátban nincs "ö" betű, "cs" sincs, Imre vezetékneve a hivatalos iratokban így szerepel: Bercek. De a lakásuk névtábláján és nemrég átvett magyar igazolványukban így: Börcsök.

Éppen negyven éve ismerem őket. Tudom, Mártuska körülbelül hány házat tervezett, mondjuk, az Adria partjára. Tudom, hogy a zágrábi pályaudvar sínein föl-föltűnő piros villanymozdonyok motorjaihoz Imrének mennyi, de mennyi köze van!

Két igazi "műszaki fej"! De az otthonuk tele van muzsikával, mindenféle hanghordozó formájában; a könyvespolcokon Arany János, Petőfi, Ady, az újabb magyar próza ismert művei; közvetlenül mellettük - a Magyar Értelmező Kéziszótár is, hogy mindig kéznél legyen.

Most, amikor feleségemmel, Gabikával együtt néhány napig náluk vendégeskedtünk, Imre egyszer csak így szólt hozzám:

- Ez nem az én asztalom, de elhatároztam: megírom a Börcsök család történetét! Hogy a maiak, a legfiatalabbak is tudják, honnét jöttünk, mi mindenen estünk át. Kézzel írtam, aztán legépeltem, nemrég lett kész. Százhatvan oldal. Belenéznél?

Kíváncsian vettem kézbe a Családi krónika című gépiratot. Eleinte kissé birkóznom kellett a sok névvel, keresztnevekkel. De Imre megnyugtatott: lerajzolta már a családfát, ott van a krónika végén, ez segít eligazodnom.

Nos, az írás lapról lapra izgalmasabb lett, mindinkább magával ragadott, tényszerűségével, igazságával, megdöbbentő részleteivel. A kisebbségi sors kemény és sokszor embertelen megpróbáltatásaival; a felmenők, különösen a szülők, Imre szüleinek megragadó emberi portréival.

Amint múlik az idő a fejem fölött, egyre inkább a tényirodalom érdekel, nem a fikció; a valóság érdekel, a dokumentum. Imre Családi krónikájába tehát nemcsak "belenéztem": három napon át egyre növekvő izgalommal olvastam végig. Olvastam a Börcsök ősökről, majd a lemenőkről, akik a Bánátból indultak, és némelyikük messzi országokba jutott el. Szívet melengető adat a Családi krónika végéről. 2000-ben egy svédországi városban született a kis Amália, Imre nagybátyjának ükunokája...

Délután Zágrábból átautóztunk a közeli Szlovéniába, ott van az említett kis hétvégi ház, a fenyővel, a feketerigóval, kezdődő hegyek között, ahol a völgy bejáratánál a bájos üdülőhelyet tábla jelzi, rajta ez a fölirat: Mrzlava vas. Jókedvvel tüstént magyarra fordítom: Fagyfalva.

A ház előtt ülünk. Arra fordul a szó, vajon mit jelent a Börcsök név, Imre ezt is kutatja, el is jutott egy török főnévhez: borc - kiejtése: borcs - amely adószedőt jelent. Arra gondol: szülőföldjén, a Bánátban is sokáig megült a török. Szedte az adót. De miután véget ért az ozmán világ, az említett "szakma" képviselőiből is ott maradhatott egy-kettő, megházasodtak, s lett belőlük Börcsök... Ki tudja? Ámbár Imréről nemigen hinném el az adóbehajtó ősöket.

De: van egy Börcs nevű kis falu a Dunántúlon és Vas megyében, az Új Magyar Tájszótár szerint a pohár neve: börcsök. Imre azt is csak most hallotta, hogy az Ozorai példa című Illyés Gyula-színjáték furfangos főhősét Börcsök Józsefnek hívják. És van a budapesti Vígszínháznak egy ragyogó tehetségű, fiatal színésznője: Börcsök Enikő.

Mi hát a teendő? Ha Imre legközelebb ellátogat hozzánk, valamelyik pesti antikváriumban majd csak találunk olyan Illyés-kötetet, amelyikben benne van az Ozorai példa; Börcsök Enikőt pedig föltétlenül megnézzük a Vígszínházban.

Amikor idáig érünk, már erősen alkonyodik Fagyfalván. Készülünk vissza, Zágrábba. A feketerigó ott ül a fenyőfa legtetejében, mondja-mondja a magáét, s mi visszafütyülünk neki...

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu