Élet és liturgia

Krisztus népe körében

Csendben várakozva, mindenki külön-külön, mint Isten népének egy tagja, fordul az Úrhoz. Ennek a várakozásnak különös jelentősége van vasárnap, az Úr napján. Ekkor kifejezetten azért jövünk öszsze, hogy Urunk húsvéti misztériumát, vagyis szenvedését, kereszthalálát és feltámadását megünnepeljük.

II. János Pál pápa ezt írja a Dies Domini (Az Úr napja) című apostoli levelében: "A vasárnapi szentmisén, mint minden egyéb szentmisén is, a Föltámadottal való találkozás azáltal jön létre, hogy részesedünk az Ige és az Élet Kenyerének kettős asztaláról. Az Ige asztaláról való részesedés adja az üdvösség történetének, főként a húsvéti misztériumnak azt a megértését, amit maga a feltámadott Jézus adott át tanítványainak: ő az, aki jelenvalóként beszél igéjében ťamikor az egyházban olvassuk a SzentírástŤ. Az Élet Kenyerének asztalán a haláláról és feltámadásáról való megemlékezés által válik valóra a feltámadott Úr valóságos, lényegi és maradandó jelenléte és ajánljuk fel áldozatul az élet kenyerét, mely az örök dicsőség záloga".

A csengő szava jelzi, hogy a püspök vagy a pap bevonulásával a jelenlévők egy közösséggé - liturgikus közösséggé - válnak, amelyet maga Krisztus hív egybe, és a felszentelt személy által ő maga is jelen van. Sőt, ez a jelenlét még érzékelhetőbb a liturgia ünneplése által.

Számos, apró jellel érzékelteti az egyház, hogy mindez fokozatosan megvalósul. A csengő szavára felállunk. Miért állunk fel? Az ember legalapvetőbb magatartása: feláll a másik köszöntésére. A papnak vagy segítőinek szól ez? Nem, hanem magának az Úrnak, aki meghívott minket. A kezdő énekkel már szól is hozzánk, a mai vasárnapon a 47. zsoltárral: "Jóságodról elmélkedünk, Istenünk, templomod belsejében, Istenünk, miként neved is, úgy fölséged betölt minden földhatárt; jobbod telve igazsággal". A szkóla és a hívek közös éneke gondoskodik arról, hogy figyelmünk az Úr felé forduljon.

A miséző pap csókkal köszönti az oltárt, amelyen jelenvalóvá lesz Krisztus egyetlen, örök áldozata. Nem véletlen, hogy a liturgikus előírások nagyon szigorúak az oltárral kapcsolatban. Nemes anyagból készüljön, elmozdíthatatlan, művészi alkotás, a templom minden részéből jól látható legyen. A terítő, a feszület, a gyertyák és a virágok emeljék ki jelentőségét és fejezzék ki a tiszteletet.

A celebráns, a liturgia vezetője azonban nem az oltártól köszönti a közösséget, papi székéhez megy. Érthető, mert nem részesülhetünk rögtön az Úr asztalának ajándékaiból.

Nem a megszokott, köznapi szavakkal üdvözli a jelenlévőket. Itt ő már nem a maga, hanem az Úr nevében áll a közösség előtt. Szent Pál apostol leveleinek valamelyik bevezető mondatával szólít meg: "A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme...", vagy "Kegyelem nektek és békesség...". A püspök, az apostol utód, az apostoloknak szóló Krisztus szavaival köszönt: "Békesség nektek"! A közösség válasza sem lehet köznapi válasz, hanem ünnepélyes és hitvalló: "És a te lelkeddel"!

Mennyire emberi magatartás, hogy jeles személyiségre várakozva az ember végigpillant öltözetén, még egy utolsó kritikát gyakorol: minden rendben van-e. Isten előtt mit tehet az ember? A celebráns felhívja a résztvevők figyelmét egy rövid lelkiismeret-vizsgálatra, de egy őszinte vallomásra is, hogy bűnös emberek vagyunk, akik Isten színe előtt állunk. Ennek elismerése történik a bánat imádságban, majd az Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz felkiáltásaival. A magát méltatlannak érző ember azonban mégis bizalommal dicsérheti Istent: "Dicsőség a magasságban Istennek!"

A szentmise bevezető részének egyes elemei már előkészítenek minket, hogy minden zavaró tényező nélkül a számunkra megterített első asztalhoz ülhessünk.

Verbényi István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu