Lelkipásztori tűnődések

Engesztelés?

A rómaiak annakidején kegyetlenül elpusztították a punokat. Karthágót fölgyújtották és a romokat sóval szórták be, hogy még növény se teremjen ott soha többé. Az ok nem politikai volt, hanem elsősorban vallási. A helyes vallási érzékkel rendelkező és más vallások iránt oly türelmes rómaiak még az írmagját is ki akarták irtani az olyan vallásnak és népnek, amely saját gyermekeit áldozta föl istenei kiengesztelésére. A régészek hatszáz feláldozott csecsemő holttestét találták meg egy barlangban! De nem a punok vallása volt az egyetlen, amely emberáldozatot követelt az istenségnek. Kánaán földjén is a szülők elsőszülöttüket áldozták bálványistenüknek, mert úgy érezték, hogy csak így engesztelhetik ki azt, akit megsértettek, akit bűneikkel magukra haragítottak.

Az ószövetségi gondolkodástól sem teljesen idegen az engesztelés gondolata. De az önmagát kinyilatkoztató Isten nem kívánja az emberáldozatot. S ezt éppen azzal mutatja meg, hogy a Kánaán földjén letelepedő Ábrahámtól fia feláldozását kéri, de az utolsó pillanatban éppen ő akadályozza meg Izsák megölését. Ennek a történetnek éppen ez az egyik - sőt talán a legfőbb - tanítása. Ezért a zsidó nép állatok vérével mutat be engesztelő áldozatot. A feláldozott állat helyettesíti valamennyire az Istennel kiengesztelődni akaró bűnöst. De ez - érzik ők is - nem elégséges.

Mennyire más azonban az újszövetségi gondolkodásmód! Az újszövetésgi Szentírás nem ismeri az Isten kiengesztelésének sem a pogány, sem az ószövetségi gondolatát. Itt már nem az ember engeszteli a maga tökéletlen módján Istent, hanem maga Isten nyújt tökéletes elégtételt a vele szemben elkövetett bűnökért. Bár ebben is elfogadja, felhasználja az ember közreműködését. Nem az emberekét - értsük meg jól - hanem egyetlen emberét. Azét, akiben ő maga lett emberré. Jézus Krisztus lesz az áldozat, mert "őt adta oda Isten véres engesztelő áldozatul a hitben" (Róm 3, 25), de benne Isten maga lesz áldozattá az emberekért. Halála nem Istennek a bűnösök iránti haragját mutatja, hanem "Isten irántunk való szeretetét". (Róm 5, 8). Ez egyedülálló a vallástörténelemben! De megvalósul általa a tökéletes istenimádás az ember részéről, mert Jézus tökéletes ember is. Ez az imádás végül is illő és jogos igénye az embernek. (Zsid 9, 14)

Ebbe a nagy krisztusi műbe, ebbe a tökéletes áldozatba kell bekapcsolódnunk, és nekünk, papoknak bekapcsolni a ránkbízottakat a hit által, de nem tehetünk hozzá semmit. De amire egyetlen emberi áldozat sem volt képes, az megvalósul, mert eggyé lehetünk Krisztussal, és így nem helyettünk valami mást, hanem önmagunkat adhatjuk áldozatul Istennek (2Tim 4, 6; Róm 12, 1). De azért ezt mégsem nevezhetjük engesztelésnek. Isten "Krisztus által kiengesztelt minket önmagával... s ránk bízta a kiengesztelődés igéjét (szolgálatát)". Vagyis hogy ezt a krisztusi engesztelést hirdessük (2Kor 5, 11-21) . Nagyon nagy a felelősségünk! Amikor magánkinyilatkoztatásokra hivatkozva katolikusok százai (ezrei) gyűlnek össze rendszeresen különböző helyeken, hogy engeszteljék Istent, imáikat hallgatva, magatartásukat látva alapos okunk van azt feltételezni, hogy ezt bizony nem az újszövetségi kinyilatkoztatás szellemében teszik, és istenképük inkább hasonlít a pogányok haragvó istenségről való elképzeléséhez, semmint a Jézus által megmutatott gyöngéd és irgalmas, velünk kiengesztelődni akaró Atyához. Úgy tűnik, hogy nem a maguk változását akarják, hogy Isten cselekedjék az életükben, hanem Istent akarják megváltoztatni, akiről úgy gondolják, hogy haragszik a bűnösökre, megsértődött, megbántódott. Ki kell hát engesztelni imával, jócselekedettel, böjttel. Ennek azonban semmi köze sincs a krisztusi Örömhírhez! És ez a hivatkozási alapul szolgáló magánkinyilatkoztatások hitelességét is megkérdőjelezi. Amúgy is kérdés, hogy miért fontosabbak ezek, mint a rendes kinyilatkoztatás és az egyház hivatalos tanítása. Bizonyára az egyik ok a felnőttek rendszeres hitbeli képzésének hiánya.

Természetesen semmi kifogásunk sincs, nem is lehet az ellen, hogy keresztények öszszejönnek imádkozni, hogy böjtölnek vagy jót tesznek. A kérdés az, hogy ezt miért és milyen lelkülettel teszik. Mert bizony keresztények is mondhatnak pogány imát vagy imádkozhatnak pogány lelkülettel. (Mint ahogy más tevékenységük, életük is lehet nem keresztény). Fontos tudatosítanunk, hogy a velünk született természetes vallásosság még nem krisztusi hit. A helytelen vallásosságból megtérni az evangéliumhoz fontosabb (és nehezebb), mint a konkrét bűnökből, vagy a hitetlenségből. Ne felejtsük el, hogy Jézus felszólítása: "Térjetek meg!" - (=Változtassátok meg gondolkozásmódotokat!) vallásos emberekhez szólt. Az emberek ösztönös vallásosságát szolgálni, sőt kiszolgálni könnyű, de nagyon veszélyes dolog. Nehezebb evangelizálni őket (és magunkat). Nemcsak életünket, hanem még imánkat is evangelizálni kell. Ebben nem szabad engedményeket tenni, mert Krisztus keresztje erejét veszítheti, s akkor mindent elveszítünk! Az "engesztelő" imákra összegyűlő híveket nem szabad magára hagyniuk a papoknak, hanem az igaz hitre kell vezetniük őket.

S mivel az "engesztelés" szót általában pogány értelemben használják a katolikusok, jobb lenne nem is használni, és helyette valami más kifejezést keresni, amelyet nem terhelt meg semmi félreértés. Az engesztelés fogalmát például a Szentírás alapján gondolkodó protestáns testvéreink egyáltalán nem is ismerik, még a szót sem használják. De a nyugati nyelveken beszélő katolikusok sem! Lehetne inkább közbenjárást mondani, közbenjáró imára hívni az embereket, feltéve, hogy nem értjük, nem magyarázzuk ezeket is félre.

Kárpáti Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu