Fényes szelek - komor árnyak

Szembetalálkoztunk a múlttal, s azokon, akik - szerencséjükre - nem élték át azokat az időket, borzongás futott végig. Tisztázatlan, piszkos ügyek, apróbb s nagyobb bűnök, megalkuvások merülnek föl a tűnő időből, s velük szembesülve némiképp a történelemmel is szembesülnünk kell, bár jócskán vannak, akik legszívesebben elfelejtenék mindazt, ami volt, s ami egyszer csak felbukkant a ködökből és ködösítésekből.

Egy antológiát olvasgatok mostanában. Az 1945 és 1956 közötti évek agitatív költészetének válogatása. (Munkás, paraszt, értelmiség munkaverseny lázban ég! a címe, L. Simon László szerkesztette, Buda Attila látta el bevezető tanulmánnyal, a Korona Kiadó gondozta.) Versek, amelyeket rég elfelejtettem, pedig némelyik az akkori tankönyvekbe is bekerült. S közben döbbenten tűnődöm: ilyen mélyre sülylyedhet a magyar líra Petőfi, Arany, Vörösmarty és a többiek megszentelte birodalma? No, nem az egész, hiszen mára klasszikussá vált költők sora nem vállalta az udvari dalnok megalázó szerepét, nem is vállalhatta, hiszen a magyar irodalom legjavát egyszerűen kiradírozták, elhallgattatták.

Tudom, hogy a Sztálin születésnapját és a Rákosi elvtárs mosolyát ódai lelkesültséggel ünneplők kicsiny hányada, a szegénység mélyrétegeiből fölemelkedők hittek abban, hogy holnapra megfordítják a világot. Voltak, akik féltek, s így adták be a derekukat. Akadtak, akik cinkos szemhunyorítással vetették papírra sosemvolt események nyomán született látomásaikat: Füstölgő ország romjain - hol még a harcok égtek - Te adtál életet. Sztálin, - és új erőt a népnek. És amikor már nem "égtek a harcok", lopakodva lesnek be este - a kémények, ablakhoz állva, - az olvasó munkás fejekre. Én ugyan másféle estékre emlékszem: összepakolt kofferekre, torkot szorító várakozásokra, megáll-e a végzet járműve a ház előtt a kitelepítési végzéssel. Mi nem mondtuk eufóriás lelkesedéssel: Nem adom senkinek sem a szobámat, - az apámat, a lányomat s Lenint, hiszen, ha akartak, kidobhattak a szobánkból, amelynek falán nem Lenin képe függött, s a szüleim aggodalmasan latolgatták, hol, merre jelölik ki majd kényszerlakhelyünket. Míg a lelkes lírikus "az emberiség tág szívét" vette célba, a Déliből vonatok indultak a kitelepítettekkel, s bizony-bizony ott is állt író - prózaíró! -, aki gúnyos nevetéssel búcsúztatta őket. Hajnalodott, amikor elindult a vonat. A költő ott és akkor mégis más hajnalt látott: Hajnalodik! - A szétfoszló sötétet - igazság hasítja szét, mint a nap. - Madárként repülni tanul a lélek, - szárnyat bont, a világos égig csap, - zászlók lobognak, Lenin és Sztálin - neve világít, növekszik a fény - űzve a sötétség ármádiáit - emberi történelmünk kezdetén! (volt egy olyan antológia, amelynek Felszabadítónk, Sztálin a címe. Abban jelent meg ez a himnusz.)

Nem volna igazságos, ha a versezetek íróinak, a kor költő főszereplőinek nevét a megbélyegzés szándékával felsorolnám, hiszen hamarosan következtek a nagy kiábrándulások, némelyikük a forradalom előkészítője lett, utóbb börtönben is sínylődött. Az élet mindig változik, ám ez nem azt jelenti, hogy bizonyos korszakaira a feledés jótékony fátylát vonhatjuk. Emlékezni kell, mégha kellemetlen is.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu