Jegyzetlap

Enyhén viszolyog az ember, amikor észreveszi, egyesek mintegy közérdekűnek tartják élettörténetüket. Nem gondolják meg, hogy a külső történet belső lényegéhez illetéktelenek vagyunk. S hiába az elbeszélésbe fektetett sok energia, untat minket a dolog; s ráadásul mi is hasonló eseményekről számolhatnánk be, de nem tesszük; nem olyan fontosak ezek. A téves mondatok egyik fajtája így szokott kezdődni: "Tudod, a mi időnkben", vagy "Amikor én fiatal voltam, ez és ez nem így volt", stb. Természetesen. Nem is lehetett, csak másként. A másként nem azt jelenti, hogy rosszabbul vagy jobban. Nincs már az az idő, esemény, környezet; nemcsak elmúlt, nincs. Ami viszont belőle ma is megvan, azaz él: a tettek egyetemes értéke, a szépsége, igazsága, időtálló haszna, s nagyon ritkán a szent mivolta.

Megmosolyogtató, mikor valaki - bárki - az "igazi" időt, egy időt a maga személyes jelentőségével akar jellemezni. Vagy vagyunk, vagy voltunk. Ha vagyunk, az a nagy idő. Nem azért, mert mi vagyunk, hanem mert a jelenben vagyunk. Vagy, mert a jelen van bennünk. Aki volt, akkor van velünk, ha míg élt, a jelen jól érezte magát benne. A nagy idő a mai nap, ez az óra és a beléjük gyökeret eresztett jövő. Múltunk hamisítatlan csak Istenben lehet. Mi eltorzítjuk a múltunkat, túlfestjük, túlizgatjuk, egyedül Isten látja pontosan.

Ezért visszatetsző, mikor valaki életszentségének kicsírázását kísérli meg időhöz, eseményhez kötni. Elmereng a maga kiválasztottságának képzetében, de nem a valóságában. Ilyenkor mindig úgy érzem, a titok-fegyelmen esik kisebb-nagyobb csorba. Nem szabad, kifejezetten veszélyes "a szent"-nek, mint olyannak emberi körülményeit vizsgálgatni. Ebbe belejátszik a hiúság, az üdvös félelem nélküli bennfentesség, még talán a kevélység is. A szentben elmerülni kell, hátrabukva, ahogy a búvár dől be csónakjáról a tengervízbe, jelezve spontán mozdulataival, mennyire nem ő itt a hangsúlyos. Nem az a jelentős egy személy életében, ami vele, hanem ami benne történik.

Ezért csak a szemlélődéshez szoktatott szem látja, s fül hallja jól - mert sugallatra sejti - a belső élet, a belső tér, a belső élet s hang forrását, szándékát, kiterjedését.

Az életszentség lényege a jelenlét, az a mintegy a személyiség határain túllépő s ható lelkierő, mely képes más életek szentségét is táplálni, erősíteni, mozgósítani, sőt föléleszteni. Ezzel Jézus Krisztus ajándékozott meg bennünket. A szent ugyanúgy állandó jelenlétéről ismerszik meg, mint Isten, azzal a különbséggel, hogy az "örökkön örök" Isten szentségével szemben az ő életszentségének van kezdete, és csak innen számítva lesz örök. Valóban, mindnyájunkra vonatkozhatik és vonatkozik is az Atya akarata: szentek legyetek. Ez mintha azt jelentené: éljetek, ha már meg vagytok teremtve, de igazán csak az én dicsőségemben élhettek. Mi mást akarhatna az Atya, aki szeret minket? Figyelnünk kell: itt ülhet mellettem, beszél velem, itt jár köztünk, tele van velük a világ, mert el vannak szórva benne azok, akiknek állandó jelenlétük van, vagy egyszerűen: jövőjük.

Vasadi Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu