Dalos László

Kis kolibriáda

Igen öregnek láttuk Szilárd Jánost, pedig akkor mindöszsze ötvenkét éves volt, mi viszont, betűvető-süvölvények éppen csak elhagytuk a tizennyolcat-tizenkilencet.

János bátyánk, a Mikszáth Kálmánt istenítő, az ő hangját követő prózista, ez a csupa derű ember - két mankóval járt, mert a fél lábát elveszítette az első világégésben. Mi mégsem a hadirokkantat láttuk benne, hanem a mesemondót. Amikor megszólalt, huncutul, kemencei jóízekkel (az egykori Hont megye Kemence nevű községében született), egy-két perc múlva dőlt belőlünk a kacagás, mert amiket elmondott és ahogyan elmondta - annak nem lehetett, nem is akartunk ellenállni.

Szilárd János legmulatságosabb könyvének címe: Az apám fia; anekdotázó jókedvének visszatérő, örökös ideje a gyerekkor. S ez azért is hatott ránk annyira - amikor törzsasztala mellett ülhettünk a budai Fő utca egyik kocsmájában, mert mi magunk is még oly közel voltunk boldogult srác-esztendőinkhez.

János bácsi, szelíd szóval, nevelgetett is minket:

Gyerekeim, soha ne írjatok írógépen! Nem jó az. Odafurakodik a szívetek meg a szavaitok közé, meggépesíti a mondataitokat. Tintával, hegyes végű tollal kell írni, magam ma is a legszívesebben lúdtollal vetném a betűket...

Ezt a lúdtoll-ügyet kissé már távolinak éreztük. De a toll, a töltőtoll, még a mártogatós is a kezünk ügyében volt, így vetettük a betűt.

Sz. J. már öt éve a dunaszekcsői temetőben aludta örök álmát, amikor - némi bűntudattal - megvettem az első írógépet. A néhai NDK-ból importálták ezt a Kolibri nevű, rendkívül alacsony-kis táskamasinát, tejeskávé színű műbőrtokban. Meglehetősen borsos volt az ára. Jól emlékszem: két költő vásárolt Kolibrit az orrom előtt, Végh György és Somlyó György. Nekem még sikerült elcsípnem az utolsó példányt.

Furfangos jószág! Meg kellett tanulnom, hogy csak két sorközfokozata van, de a széles is csupán másfél távolságnyi. Vagyis Kolibrit verő kezemnek a sor végén mindig egy felet kellett forgatnia a hengeren, hogy szabályos huszonnyolc-harminc sor legyen a végeredmény. Ez a hengerforgatósdi: fölösleges többletmunkával járt, hozzá kellett szoknom.

Amikor 1957. május 17-én - Paszkál-Ditmár-Szalók-Donát napján, egyébként szeretett költőm, Dsida Jenő ötvenedik születésnapján - megjelent a Film Színház Muzsika, amelynek magam is dolgozótársa lettem: a kis Kolibri beköltözött a körúti New York-palotába, szerkesztőségi szobámba. Írtam rajta hírt, képaláírást, jegyzetet, interjút, riportot, művészportrét, emlékezést, színműparódiát, kritikát, nekrológot stb. Munka után a Kolibri egy soha be nem zárt szekrénybe került; könnyen lába kelhetett volna, de nem nyúlt hozzá senki. Végigszolgált engem harminchárom és fél éven át (!) az 1990. október 6-i keltezésű, utolsó lapszámig...

A Film Színház Muzsika megszűnt, a Kolibrit hazahoztam, itthon kopogtam billentyűin tovább. Furcsa, de ekkor kezdtek rajta jelentkezni az anyagfáradás jelei. Először az "m" betű pattant le, majd a "g" szára tört ketté, megjavíthatatlanul. Amikor a világban már villanyírógépek, szövegszerkesztők kezdtek halkan suhanni - nekem továbbra is jólesett a Kolibri családias hangját hallgatnom. Egy ideig még úgy dolgoztam rajta, hogy a hiányzó két betű helyére - sorközt ütöttem le, a kézirat elkészülte után kézzel beírtam a "g" meg "m" betűket. Ám feleségem megsokallotta ezt a mucsai aprómunkát, s meglepett egy Silver-Reed nevű vadonatúj írógéppel. A Kolibrira tehát rákerült a tejeskávé színű tok, és imígyen egyik könyvespolcom alján kezdte meg munkátlan életét...

Most viszont mi történt?! Olvasom, hogy az évtizede romló New York-palotából egy esztendő múlva (!) luxusszálloda lesz. Teljesen újjászületik, megőrzött homlokzattal és toronnyal, a nagy múltú műemlék épület. Erre fölbuzog bennem az újdondász-vér, s vakmerően tervezgetni kezdek... Ezek szerint jövőre, mondjuk november 19-én, egyik kezemben kis szatyorral, másikban a fölébresztett Kolibrival beállítok a hotellé átlényegült New York-palotába, odalépek a recepcióhoz, megtudakolom, hogy a második emeleten, a bal sarokban, az Osvát utca felé, hajdani szerkesztőségi szobám helyén van-e lakosztály? Ha van, üres-e? Mert én - kerül, amibe kerül! - egyetlen napra kivenném.

Minden bizonnyal megnyugtató lesz a válasz.

Kulccsal, de valószínűbb: mágneses kártyával a felső zsebemben belépek a műemlék felvonóba, majd megindulok a jelzett emeleten, a loggián, amerre kell. Tudom az utat. S a luxusszállodai szobában, talán éppen ott, ahol szerkesztőségi íróasztalom állt, találok asztalt most is. Ráteszem a Kolibrit, és - bevallom - mély nosztalgiával írni kezdek. Az obsitos írógépen alighanem ez a cikk lesz az utolsó.

A mondatok, bekezdések: fulmináns szerkesztőmről, Demeter Imréről, az abszolút színházi hírlapíróról szólnak, az 1975-ben örökre eltávozott barátról, aki egyszer réges-régen ide, a New York-palotába, a Film Színház Muzsikához hívott. Kire is gondolhatnék ebben az épületben másra? Imre, köszönöm neked azt a harminchárom és fél évet!

Miután másnap kifizettem a luxusszállodai cechet, hazajövök, s a Kolibri - végleges nyugállományba kerül. Én pedig az elkészült dolgozatba legszívesebben lúdtollal írnám be a hiányzó "g" és "m" betűket, hadd mosolyogjon Szilárd János bácsi odafönn, az örök kékségen túl...

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu