Botos Katalin

Pénzváltók és adószedők

A pénznek nincs szaga. Nem számít, honnan jön, fontos, hogy mire megy. A rovott múltú szülők internátusban neveltetik leányaikat, s a társadalom megbecsült családanyái válnak majdan belőlük. A fogyasztókat megsarcoló gazdasági monopóliumok jótékony rendezvényeket támogatva javítják "píár"-jukat. Fontos a "public relation", a közösséghez való viszony. Mindenki "happy" a multicég nagy buliján. Hát ide jutottunk. De ezért nem a pénz és nem a pénzváltók a felelősek. Még az adószedők sem.

A pénzközvetítés szakma. A modern társadalom, amelyben az állam jelentős szerepvállalását a kötelezően befizetett adókból fedezik, életképtelen lenne a pénzkezelés, pénzközvetítés intézményei nélkül. Vita tárgya az lehet, hogy mennyire kezeljük központosítottan az állampolgároknak a közös ügyekhez való hozzájárulását, vajon a magánszemély nem tudja-e gondosabban felhasználni a nála visszamaradó jövedelmet, mint a bürokratikus intézmények, hisz ott is csak emberek döntenek, éppoly esendőek és érdekkövetőek, mint a többi polgár. Volt ugyan egy neves közgazdász, Keynes, aki mintegy erkölcsileg magasabb rendű személyeknek tekintette a gazdaságpolitikusokat, vélvén, hogy döntéseikkel mindig a köz javát fogják keresni, de az elmélet megfogalmazása óta eltelt idő azt tanúsítja, hogy nincs erre garancia. Mindenesetre fontos, hogy a köz szolgái tiszta kezűek legyenek, a közösség pénzével úgy sáfárkodjanak, hogy tevékenységük kiállja a nyilvánosság próbáját. Ugyancsak az állam, a közösség képviselőinek felelőssége, hogy milyen módon terítik szét a terheket a társadalom tagjaira. A méltányos és arányos közteherviselés megköveteli, hogy a társadalom vagyonosabb, magasabb jövedelmű része szolidáris legyen az alacsonyabb jövedelműekkel. Ez viszont ellentétes a tőke érdekeivel, az ugyanis ott érzi jól magát, ahol ez a követelmény kevésbé erős. A tőke szabad áramlása, a globalizmus ezért nehezíti a méltányos adórendszer kialakítását.

De nemcsak a közpénzek, a magánszemélyeknél maradó vagyon sem kezelhető a pénzközvetítők szakértelme nélkül. A megfelelő befektetési lehetőségek megtalálása, a pénznek a felhasználókhoz csatornázása, úgy, hogy az el ne vesszen, hanem megfiadzva visszatérjen eredeti gazdájához, komoly ismereteket tételez fel. Ezt is lehet tisztességesen, mindenki javára végezni, de erkölcstelen módszerekkel is. Ez utóbbira adott példát az a bankház, amely a waterlooi csata idején hamis hadi hírek keltésével tett szert olcsó vételi lehetőségekre, s ezek révén nagy nyereségre. Hazai példákat is találhatnánk szép számmal az elmúlt évtizedből, de ezekből most nem idézünk.

Látnunk kell, hogy a modern pénz önmagában nem érték, csak utalvány a javakra, elektronikus jel, számlákon tárolt információ. Nagyon is gyakorlatiasan érvényesül esetében a bibliai elásott talentum törvénye, hiszen ha nem forgatják, értékét veszti. Miért? Azért, mert az átlagos árszínvonal kisebb-nagyobb ütemben emelkedik, tehát a pénz forgásának ki kell termelnie legalább akkora névleges hozamot, mint az infláció, azaz az átlagos árszintemelkedés. A szalmazsákba dugott pénz értéke elolvad az idők folyamán. A visszairányítás a gazdaság vérkeringésébe azt jelenti, hogy forrás teremtődik újabb vállalkozásokhoz, s végső soron önmagunk foglalkoztatását garantáljuk ezzel. Hogyan? Úgy, hogy a modern élet- és nyugdíjbiztosítók, megtakarításainkat gyűjtő befektetési alapok veszik-adják a cégek papírjait, vagy hitelforrásként jelennek meg a vállalkozások számára, s ezáltal járulnak hozzá a foglalkoztatás bővítéséhez. Gondos kockázati mérlegelésre van ilyenkor szükség, s ez nemcsak a pénzközvetítő intézmények, de a megtakarítók elsődleges érdeke is. Mivel azonban mindannyian nem rendelkezhetünk e téren kellő szakismerettel, rá kell hagyatkoznunk a pénzszakma képviselőire. Rájuk hagyatkozunk, de úgy is mondhatjuk, némiképp kiszolgáltatottá válunk nekik. S megint csak erkölcsi követelmény, hogy a pénzközvetítőknek ezzel a helyzettel nem szabad(na) visszaélni.

A közösség, az állam ezért lép fel szabályozóként, s határozza meg a fogyasztók, a pénzüket másokra bízók védelmének minimális szabályait. De amióta világ a világ, a pandúr mindig csak a rabló nyomát követi. Az az adószedő és pénzváltó szakember azonban, aki kizárólag csak a saját hasznát tekinti, előbb-utóbb gyűlöletessé válik az emberek szemében. Nekünk keresztény hivatásunk a gazdasági erkölcs kialakítása, követése és megköveteltetése a társadalom többi tagjától is. A közéletben tevékenykedő keresztényeknek arra kell törekedniük, hogy a méltányos elvonási szint ésszerűen alakuljon ki. Ha túlvállalja magát a hatalom az ígéretekben, akkor előbb-utóbb túladóztatásra kényszerül, s ez az egyszerű embert is arra készteti, hogy kiskapukat keressen. Kialakul a megélhetési bűnözés elfogadhatatlan kategóriája, fellazul a jog, az erkölcsről nem is beszélve. A hatalom a fél szemét behunyva cinkosa lesz a kisebb-nagyobb csalásokat elkövető állampolgárnak, de vigyázzunk, mert az erkölcstelen hatalom az emberek szemhunyását is elvárja a saját stiklijei fölött. Jogállamban ilyennek nem szabad történnie!

Magunkba kell tehát szállnunk, s megvizsgálnunk, nem két mércével mérünk-e? Sokat várunk el az államtól, s ugyanakkor keveset akarunk adni a közösbe? Vagy más mérleget nyújtunk be a banknak, hogy hitelképesek legyünk, s mást az adóhatóságnak, hogy keveset kelljen fizetnünk? Szakavatott tanácsadók segítségével tesszük "hivatalossá" cégünk esetleg nem egészen tiszta adatait? Lévi, Máté vigyázz, bármi légyen is a mesterséged, mert "mindenki a saját kívánságától félrevezetve és elcsábíttatva kísértetik meg", (Jak 1,12-18), és "minden bajnak gyökere a kapzsiság" (1Tim 6,3-16).

(A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Heller Farkas Közgazdaságtudományi Intézetének vezetője.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu