Kék virág és szép világ

Kitüntető meghívásra jártam a napokban erdőket, mezőket operatőr, rendező-szerkesztő barátaimmal - nógrádi, mátrai tájakon. Nagy a szárazság - mondta a kiskertet művelő, de erről panaszkodtak, némán, a fiatal bükkösök is. Az encián lábamhoz billentette fáradt szirmait, a "kék csoda", melyet annyira szeretett a költő: Sík Sándor.

S míg barátaim a megfelelő, tágas nyiladékot keresték, lehorgasztott fejjel a tarra vágott erdőhátakat néztem, s bár gyönyörű volt a kilátás, a helyről az operatőr lemondott: - Itt nem, ez már gyilkosság...

Nesze neked, teremtett szép világunk, amelyen szemét felejtette a Teremtő, s melyre álmos arany pillantását vetette szelíden a jaguár, miközben nyaldosta lábán az éles karmokat. A francia-görög vágyakkal álmodó-poéta: Leconta de Lisle idilljei futottak elém a völgyben, a határtalan világ-mező virágokkal, állatokkal, de főleg erdőkkel, amelyek egyre inkább veszélyben vannak, s nem tudni, "merre sivít a láncfűrész." Somogyi Zoltán lelkiismeretet ébresztő cikkét hoztam magammal, a Magyar Nemzet teljes kolumnáját, s a tévéfelvétel szünetében belemerültem az egyik gondolattársításba: "Az emberi társadalom mai ´fejlettségi szintjén´ sokkal inkább kihívás, hogy hogyan változtassunk azon az élősdi, kizsákmányoló életmódon, ami ma a ´fejlett´ társadalmakat jellemzi, és csak másodlagos - sőt, talán sokadlagos - egyetlen szakma szükségképpen korlátolt lehetőségeit számba venni."

Nem vitás, hogy a szakma, a számomra mindig nosztalgiát ébresztő erdészet, s ha összevisszaságot látunk fáink rendjében, az erdészeket hibáztatjuk. A cikkíró okosan folytatja: "Úgy vélem (...), hogy az erdészszakma a természet fáján legfeljebb csak egy-egy ágacska lenyesésével ejthet sebet. Ez a minket éltető fa a törzsét vágó fűrésztől szenved, de ezt a fűrészt nem az erdészek tartják a kezükben." Nem nehéz kitalálni, kik. Érdek-vezette gondolkodás, kíméletlen haszonlesés vezényelte "hatalmasságok", akik ellen hiábavaló a teremtés tiszta logikájára hagyatkozni, deklarálni nemzetközi és honi konferenciákon a természetvédelmi megnyilatkozásokat. Itt már nem a szív és az értelem az úr, hanem a "legveszedelmesebb" ajándék: a szabad akarat. Mire képes az ember - hunyorítottam az alkonyi fényben, és vártam, lecsusszanjon a hegyek mögé a nap. Akkor hangzik majd el a rendezői "tessék", és én zárásul így szólok: "Bocsássatok meg énnekem, ti nagy hegyek, ki ma vagyok és holnap elmegyek... Bocsássatok meg, hogy úgy merek eszmét cserélni véletek, mint egyenrangú kistestvéretek..." Hol van már az idő, hogy testvérként tartozott egymáshoz hegy, víz, erdő? A gőg, mellyel az ember nekimegy önnön környezetének, súlyos bűnné vált, s talán még a keresztény ember sem tart bűnbánatot megvallván: rongáltam erdőket, réteket, elvettem a levegőt embertársaimtól, jóllehet ezzel a magam egészségét is kockára tettem. Milyen bölcs Somogyi Zoltánnak ez a kijelentése is az említett cikkben: "...az erdőkkel foglalkozó szakmáknak - ökológusoknak, természetvédőknek, erdőgazdálkodóknak, stb. - nem elsősorban egymással kell hadakozniuk, hanem együtt kell fellépniük az erdőket érintő döntések meghozóival szemben."

Hozzáteszem: és valamennyiünknek, akiknek még van szívünk-szemünk a látásra, felelősségérzetünk, hogy a legkisebb esélyt is megadjuk a teremtés folytatásának. Rostand sorai akár imádság lehet, ha még valóban látjuk a kék virágot, és szépnek tartjuk a szép világot: Légy áldva a mezőn s elveszve árván / A fű között, a kapucímeren, / A gyík szemén, a hószín hattyú szárnyán, / Ki tájakat pingálsz, mint a szivárvány / S ki szende kézzel festesz csendesen...

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu