Két kerék - egy pumpa

Tavaly nyáron kisebb társasággal kerékpáron bebarangoltuk Zala és Somogy vidékét. A túra harmadik-negyedik napján társunk hátsó kereke egyetlen sóhajtással megadta magát. - Lóról! - kurjantotta valaki, majd a szorgosabbja (és ügyesebbje) rögtön nekilátott, hogy megreparálja a sérült futóművet. (Mindig csodáltam azokat, akiknek az efféle művelet magától értetődő természetességgel megy - én inkább csak kíváncsian szemléltem a gyógyítás folyamatát.)

A kerék hamarosan viszszakerült a helyére, a pumpa szuszogott, a gumi feszült, a társaság újra útnak indult. Hosszú út állt még előttünk: kaptató kaptató hátán, mintha hullámvasúton ültünk volna. A tapasztalt biciklisek tudják: az emelkedő mindig hosszabb, mint a lejtő, a szél pedig kizárólag szemből fúj - ha megfordulunk, akkor is...

Jó néhány hegycsúcs (kerékpárról nézve a legkisebb emelkedő is: Himalája) megmászása után ismét felsziszszent egy kerék, s a többség megkönnyebbülten sóhajtott: extra pihenő következik. A fáradhatatlanul lelkes szerelők ismét munkához láttak, kerék le, gumi le, hol van a luk, befoltozzuk, visszatesszük, rácsavarjuk, újra fújjuk, hol a pumpa. Hol a pumpa... nálad sincs? Hol a patvarban... csak nem... Te jó ég. Tudom, hol van. Tíz kilométerrel mögöttünk. Az előző kerékcsere helyszínén. Az egyetlen pumpánk. Szombat délután, minden zárva - pumpa nélkül viszont mindent lehet, csak biciklitúrázni nem.

Ki szedi össze váltott lovait, / ha elhulltak, ki veszi a nyakába? / ki teszi meg még egyszer az utat / értük, visszafelé, hiába? - kérdezi Tandori Dezső. Kínkeserves dolog még egyszer végigmenni a már egyszer leküzdött távolságon. Pokolian nehéz. Csüggesztő, amikor úgy tűnik, hogy kiváló tempóban fogyasztjuk a kilométereket, és már számtalan küzdelmet sikerrel vívtunk meg.

Csak épp a lényeget hagytuk el valahol úton-útfélen. A pótolhatatlant, amely nélkül képtelenség továbbindulni. Valamit réges-régen elvesztettünk: minden igazi lelkigyakorlaton, minden lelki gyógyulás kezdetén erre döbbenünk rá. S felszínre kerül a legegyszerűbb és egyben legfájdalmasabb kérdés: Hol rontottam el?

A visszaút mindig csendes. Meglehet, kezdetben a boszszúság csendje telepszik az utazó és a most ellenségesnek tűnő, ismerős táj fölé. Aztán lassan, észrevétlenül, tapintatosan minden megváltozik és kivirul. Szépen sorban öszszeszedjük váltott lovainkat. Ki lovait, ki pumpáját, ki türelmetlenségének, indulatainak gyökerét, ki eltékozolt istenkapcsolatát - és újra nekivágunk.

A gyógyulás útját járjuk: a jó orvos (éppen a mai evangélium Orvosa: Mt 9,9-13) bőségesen gondoskodik arról, hogy ne csak a fáradtság és a keserűség kerítsen hatalmába. Engedi meglátnunk az út minden szépségét is - azokat, amelyekre első pillantásra talán fel sem figyeltünk. Mennyire más aztán így továbbindulni: kezünkben az újra megtalált pumpa (ki mit veszített el), tarsolyunkban az út minden ajándéka, szívünkben szilárd elhatározás: ezentúl nem tévesztjük szem elől a legfontosabbat.

Így nyár elején, utazásokra készülve szép élményeket, gyönyörű lelki visszautakat - s az újra és újra megtalált Legszükségesebb ajándékát kívánom a tisztelt Olvasónak.

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu