Még egyszer - utoljára - a békéről

A magyarázat nem azonos a magyarázkodással. Mivel mentegetőzni nincs okom, az előbbire teszek kísérletet. A választások után, április 28-án, A béke vége? című írásomban Babitsot idéztem: legyen béke már! Legyen vége már! (Ha tudom, hogy három nappal később a városligeti szegfűlengetők szintén Babitsot igyekeznek megnyerni maguknak, dehogy tettem volna...)

Lehetséges, hogy az említett cikkben nem voltam didaktikusan egyértelmű. Elképzelhető, hogy itt-ott homályos, szűkszavú, több úton is továbbgondolható - s így félreérthető - maradtam, bár e műfajban talán mindez megbocsátható. Máskor igen: 2002. április 28-án - úgy tűnik - nem. Olvasói levél, sőt tisztelt és becsült kollégám tollából afféle válaszcikk talált meg az írás nyomán (Egy a jelszónk?, 2002. május 12.). A félreértések elkerülése végett: a leírtakat ma is vállalom. A szándékomtól eltérő értelmezést azonban nem.

Szörnyű dolgokat éltünk át az elmúlt hónapokban. Az ellenfél érvek és mondanivaló helyett sokszor sárral, vérrel és egyéb váladékokkal borított be, majd szemünkre vetette, hogy mindenféle rondaság tapadt ránk. De ne tagadjuk: a mi lelkiismeretünk sem lehet makulátlan. Igen, "a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál" (Lk 16,8), a világosság fiai azonban olykor túlságosan is tanulékonyak. Ám a cél - bármily nemes legyen is - nem szentesíthet minden eszközt. Erre reflektálva sóhajtottam Babitscsal: legyen béke már. Itt ragadható torkon a félreértés.

Mert miféle békéről beszéltem? Először inkább: miről nem beszéltem? Ez a béke nem a jelszavak békéje. Nem a "maradj békén" békéje. Nem a tunyaságé, a beletörődésé, a dagonyázásé - vagy ahogy manapság sulykolják: a "nyugalomé". Nem a békemozgalomé, a békeharcé, a békepapoké. Nem a szolgalelkű sunyításé, a sanda kacsintásoké. Nem a "pacifikálni" akaróké, a szemforgató ároktemetőké, a tisztességet hazudóké.

Ez a béke a mi békénk, Krisztus békéje, a (most jön a kulcsszó!) lelkünk békéje. Két jézusi ige vív ádáz csatát egymással. Az egyik: "Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek." (Jn 14,27) A másik: "Azt hiszitek, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Nem azt, hanem - mondom nektek - meghasonlást." (Lk 12,51)

Nincs ellentmondás. Két különböző békéről van szó. Sajnálom, ha sokan úgy értették, hogy én Krisztus "szent háborúját" (vigyázat! többszörösen félreérthető!) akarom békévé szelídíteni. Pedig csak az őáltala ránk hagyott belső béke után vágyódtam nagyon. A biztos, hitteli nyugalom után, amely tudja, hogy végső soron minden a javunkra válik. Ahogyan Márai mondja: "Ha jó ügyet védesz, mitől is félhetsz?" (Füveskönyv, 29.)

Ezért merem bő hónap után újra leírni, az előbbiek értelmében: Háború volt. Vége van. Rajtunk is múlik, hogy béke lesz-e - s hozzáteszem - bennünk. A gulyásfőzők, az "olcsítók", a "szegénységpártiak" legnagyobb bánatára.

Békesség az Olvasónak!

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu