Mensáros Zoltán

Szökevény

Poós Iván mellényzsebében mintha egyre türelmetlenebbül ketyegett volna az óra. A lüktető ritmus végigremegett a bőrén. Aztán feljebb kúszott, és megdobbant a halánték hajszálereiben is. Zakójára fektette a tenyerét. De az ütemlánc nem torpant meg. Igazított rajta valamit. A lapos szerkezet erről sem vett tudomást. Csak a frissen szerzett szabadságát érezte törékenynek. A levegőtlen kaszárnyamúltnak már a gondolata is fullasztotta. Fegyelemre szoktatott lénye nehezen lelte meg újjászületni próbálkozó önmagát. Az egyenruhát mindenáron megtartatni igyekvő kórházi kezelés, az orvosságoktól elkábított éjszakák, a letaglózott gondolatok, a koponyájára szórt áramszemcsék, a szobatársak mennyezetre tapadó üres tekintete, a levegő után kapkodó ijedt horkantások és a nyikorgó ágyak kalodába zárták megint. Végül egy kamaszképű orvos segített. Ujjai között mindig remegett az injekciós tű. Még a nevét sem tudja. És azt sem, vajon a tudathasadásra utaló kórisme mentőöv volt-e csupán, vagy valóban igaz. Mint a vak tapogatódzott a számára szinte ismeretlen külvilág mindennapjaiban. Már annak is örülne, ha biztonságosan megkapaszkodhatna valahol.

De hát csak úgy? - rezzent össze, és meleg sűrűsödött a torkán. Zavartan nézett körül. Aztán - hogy fizikai jelenlétét bizonyítsa - ösztönös mozdulattal megigazította a sosem viselt nyakkendőt.

A gyorsan múló időre harangkongás figyelmeztette most.

A fekete palástba burkolt lámpasor fénytócsákat csöppentett süteményre-fagylaltpultra egyaránt. A kirakatüveget meg a bejárati ajtót függöny takarta el.

A kiskorúvá vedlett fiatalember mindenre gondolt, csak a háború közeledő harcaira nem. Köhintett. Majd poharába kortyolt, hogy bizonytalanságának kaparó pengéit leöblítse. Aztán - talán valamivel határozottabban - újra megigazította nyakkendőjét. Kiegyenesedett. Végül cigarettáját - akaratlanul is régi énjébe kapaszkodva - csaknem hanyag mozdulattal pattintotta fel. Öngyújtó lángja lobbant. Közönyös arcot erőltetett magára, és - nehogy holmi éhenkórásznak véljék - előreszegett állal fújta ki a füstöt. De arra se gondoljon senki, hogy netán felültették. Mert egy bokszokkal felszabdalt helyiség félhomályba süppedt pamlagán társtalanul várakozni önmagában sem kellemes. Hiszen suttogó beszéd, nikotinfelhő, tányérkoccanás, kávégőz, egy-egy átszüremlő női illatfoszlány, és időnként elfojtott vágyakkal bélelt csend lengte körül.

Béke.

Béke? - és mintha gyanakodó fénykéve tapadt volna rá, a falhoz húzódott. Mert lehetne katonaszökevény is! Idegesen tapogatott a felmentő papírok után. A pamlagrugó roppanása azonban mégis kellemetlenül karcolta a fülét. Akár puska is dörrenhetett valahol! - és riadtan előrehajolt.

Hét óra! - kondult a harang megint.

Poós Iván ösztönösen a háta mögé nyúlt. Ülepe felső peremén néha érezte a becsomagolt zubbony kidudorodó gombjait, meg a keménysarkú cúgos cipőt. Aztán egykori osztálytársára gondolt. Persze lötyögni fog rajta minden! - méregette magában a vékony csontú férfit.

Fél nyolc.

A fiatalember az üres pohárba bámult.

Alig egy éve még az erődnek is beillő épülettömb lakója volt. Az emeleti folyosók ablakbenyílóiból télen messzire lehetett látni. A csupasz ágszövevények szürke égboltot karcoltak ilyenkor, és a gyepágyakat átszelő sétautakon többnyire csak a szolgálattevők cipője kopogott időnként. Tavasszal azonban még a rideg falak is megpuhultak. A sűrű lombsátor árnyékba burkolja a terméskövekkel kirakott kerítést, és a távolban megbúvó kuglipálya korhadó deszkafalait is lassan benövi a bozót. Néhány bábu hever csak az agyagpadlón a földbe döngölt lécnégyzetek mellett. Ha rálépett: pattogott-roppant a talpa alatt.

Amikor újoncként először tévedt erre, még golyók döngtek a fabordákon vagy a visszafutó vályú mélyén. Hangos ováció kísérte a telitalálatot, ami figyelmeztetés volt egyben, nehogy a szerencsésen gurító elfeledkezzen a beígért koccintásról. A győztes pénztárcája így aztán alaposan megcsappant a vasárnapi kimenőre, mert a kurta zsebpénzekből toroklocsolásra vajmi kevés tellett. Egy nyári estén - ügyeletes körsétája közben - halk neszre, majd suttogó hangokra lett figyelmes. Megállt, majd óvatosan lelépett a kavicsos útról, és a rövidre nyírt fűben lopakodott közelebb. Száraz gally roppant.

Talán betörő! - lüktetett benne.

Vagy kém? - és a derékszíjra fűzött bőrtáskához kapott. A háromszögletű tokban persze néhány darab szomjoltó cukorka volt csak. Különben sem mert volna pisztolyt rántani. Gyakorlatok idején már a markolat hidege is megborzongatta. Ha kattant a tár, és a cső ide-oda szánkázott a vájatban, tenyere nyomban átnedvesedett. A puskától meg egyenesen félt. Dobhártyája szinte kettérepedt a dörrenéstől, és a válla alá csúsztatott agy pedig fájdalmasan rúgott vissza.

Gyáva lennék? - rezzent össze a már civilben ücsörgő férfi, és megint a háta mögé tapogatott a cukrászdai boksz kétes tisztaságú pamlagán. A repedezett szövetbolyhokból afrik ragadt a tenyeréhez. Arra a menekülésfélére gondolt, ahogy elutazott Gy. városból: az albérleti szobában hagyott zubbonyaira, a vadonatúj rádióra, a csizmára meg a kardra, melynek markolatán a bojt aranyozott szálait még ki sem kezdte az idő. Aztán kölcsönvett ruhában ismeretlen polgárként zakatolt vele a vonat a főváros felé. A hidak, utcák, terek csupán térképszerűen rajzolódtak ki benne, megfogalmazatlan céljainak dzsungeleként. Jövetelét még szüleinek sem fedte fel. Bár holmiját néhány nap múlva utána küldték, az, hogy éppen Aliznál találtak rá: merő véletlen. Talán minden az! Végtére, hogy kivel mi történik, saját arasznyi élete során, vagy kiben milyen indulatok-vágyak lapulnak békére-békétlenségre ösztönzőn: rejtély. Dédapja miért csak a karját veszítette el Branyiszkónál, miközben százak és ezrek holtan maradtak a csatamezőn? És az első háborút végigharcoló édesapja miért éppen akkor kapta föl a karját, amikor a golyó a szívét érte volna?

Vagy egészen másról szól az ember élete?

Ilyen kíméletlen kérdőjel mindeddig még nem rontott rá. Azt, hogy dobog a szíve, és hogy részese egy nem maga választotta világnak, azt természetesnek tartotta. A halált pedig tudatától független valóságnak érezte, hiszen az özvegyek száma békében is számlálatlan, az újságok gyászrovattal terhesek, van temetőkert és halottak napja minden őszutón. Amikor megszületett: anyai nagyapja sem élt már. A sírjánál azonban - nagybajuszos fényképarc villant fel benne - többnyire találkozott a rokonság apraja-nagyja. Rövidnadrágos testvérek, unokák, legénytollú kamaszok éppúgy ott toporogtak a virággal szegélyezett hant körül, mint a komor arcú apák-édesanyák vagy nagyszülők. Fejük fölött esernyő domborodott többnyire, és lélegzetük párapamacsokban szállt tova. A nyirkos november csillogón gyöngyözött a fák csupasz ágain, de át- meg átjárta már az aláhullott leveleket is.

A fiatal férfi elnyomta a cigarettát, aztán rágyújtott ismét. Kékes füstfoszlányok kóvályogtak a levegőben. Megint tányérzörgés, suttogó hang, rugóroppanás keveredett öszsze a kávéfőző sistergésével. Öregedő éveiben pedig egyre keményebben pattogtak dobhártyáján az emlékek.

Az ablaküvegen megtört fénycsíkok a repedezett falra kúsztak, hogy a mennyezeten aztán - akár az emlékei - eltűnjenek hirtelen.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu