"Jele győzedelemnek"

A II. század tudós kereszténye, Tertullianus a keresztáldozat helyéről ír egyik hexameterében, a hagyományról, amely azt tartja: a Golgotán temették el Ádámot. Latin változat a Kálvária szó; a keresztábrázolásokon a koponya az első emberé - amint a legenda mondja. Szimbolikus nyelven a bűnbeesés és a megváltás összefüggésére utal. A Magyar Sion folyóirat 1865-ben közölte latinul a tertullianusi verset, először itt adjuk magyarul:

Golgota-hegy, mely hívatik, íme az agykoponyáról

Kálváriának ősök nyelvén. Néma hely itt ez.

Föld, közepén álló jele képe a győzedelemnek.

Tartják: Ádám csontjai itt leltek nyugodalmat.

Első emberi sír: így hordjuk a gondolatunkban.

A kereszt "története" messzire vezet: titkával, teológiájával, dicsőségével, élet-feladatával a mindennapokban azoknak, akik fölvették a jelét, s ezzel a keresztség örök, fehér ruháját.

E sorok írójának szoros pátriája - a hegyek alatt - juttatja eszébe Tertullianus sorait, s benne a történelmet, mely a hívők fehér kereszt-jelvényével nagyon nehéz, üldöző-időben a mártír-bíboros üzenete volt, a hűségé, hiszen a keresztfa mindenkor tündököl, mióta nemes Gyümölcsét megteremte.

Régi hittudósok a kereszt jelét (burkoltan) az ekében, a hajók árbocában, a bárdban gondolták fölfedezni. Mint kultikus tiszteleti tárgy az V. vagy VI. században tűnik ki egyéb tárgyak közül, addig ugyanis "szégyenfa" értelmezése miatt a keresztre feszítés ábrázolását kerülték. Éppen Tertullianus százada az, amely a kereszt "írását" gyakorolva a görög khi betűt és az általunk kurta-keresztként is ismert jelet azonosította a kereszténységben. Hermász híres Pásztorában elgondolkodtató mondatokat olvasni: "Ha csak a nevet veszed fel, mit sem használ neked (...) Ha a nevet magadra veszed, ám az öltözetet nem viseled, hiába vetted magadra a nevet." Felvenni, hordani a nevet: nagyon hasonlít e kifejezés az evangéliumokéhoz: Aki nem veszi fel keresztjét... Vajon csak gyötrelmek elviseléséről van-e szó? - kérdezi az egyik hittudós. A válasza: aligha. A kereszt, a név viselése tudatos életformát jelent, pecsétet, amint János evangélista Jelenések könyvében - ősi keresztelési szertartásra utalva az angyalt is megnevezi, aki Isten pecsétjével megjelöli az Úr szolgáinak homlokát. Apokrif iratban (tehát nem a Szentírásban) találni ilyen sorokat: "Szent Atyánk, hálát adunk Neked szent Nevedért, amelynek sátrát szívünkben ütötted fel." Ismét János gyönyörű gondolatához kell viszszatérnünk, ezúttal evangéliumának bevezetőjéhez: ...az Ige testté lett és közöttünk élt. A nyelvész-teológus hozzáteszi - magyarázatul, hogy a közöttünk élt görög megfelelőjének jelentése: közöttünk sátorozott. Így a kapcsolat világosabb a kereszt (jel, név) és az Ige között; ez utóbbi jelentheti az Atyát: az Atya neve pedig a Fia.

Gyerekkori nemes emlék-örökség az anyai kéz esti "áldása" - elalvás előtt, a hüvelykujjal homlokra írt kereszt, miközben elhangzott az archaikus imádság-szó: Kereszt alatt lefekszek, kereszt alatt felkelek... Már Nagy Szent Bazil megemlékezik erről, és az íratlanul megmaradt apostoli eredetű hagyományok közé sorolja. Egy II. századi felirat "fénylő pecsétről" tudósít, és keresztségi jelként értelmezi. Minden a Mosdóhoz, a Forráshoz vezet - írja Aurelius Prudentius a IV. században, ez a zseniális ókeresztény poéta, s mint jó szülő énekli testvér-fiainak esti énekében:

Tedd, hogy ha hív az álom

és vár a tiszta fekhely,

homlokod és szívednek

helyét kereszt jegyezze.

Mert az a bűnt elűzi (...)

Ugyancsak korai szöveg olvastán megerősödik az elmélkedő lélekben hovatartozásának szép élménye, az isteni hajlék őrző hatalma: A kereszt jele által (...) megfogant bennetek az egyház.

Tavaszodó mezőkön járó még gyakran találkozik útmenti határkeresztekkel. Zsenge a fű, gyönge a virág, de már fénytükörben bókol a szél által az egyszerű pléh-krisztus előtt. A Megalázott szomorú tekintete nem csupán Juhász Gyula mély értelmű Tápai Krisztusának sorskérdéseit hordozza, hanem megoldását az összekuszált lényegnek, hiszen a mai kor embere könnyen el tudja veszteni ezt a tekintetet. Tépett ruhájú Krisztus látja a határt - vetést, az embert, aki vándorként arra halad. Felidéződik keresztes háborúk messzi kora, amikor már nem a korábbi királyi díszes, a bűnön diadalmas Istenember-ábrázolás ékesítette a keresztény művészetet, hanem a fájdalmak Férfia. Mert a szenvedés az emberi természetet is jelezni akarta az "értünk meghalón".

Aztán feltűnnek a szenvedés eszközei: ostor, lándzsa, szögek, kalapács. Amint a római Angyalhídon látható - angyal kezében vagy a mátraverebélyi kegytemplom sekrestyéjének egyszerű keresztúti fakeresztjén. A hang ugyanaz, az V. századi Seduliusé:

...a keresztet övezze dicsőség,

mert bitófából az üdvösség jele támadt (...)

átfogván e világ négy sarkát négyes irányban.

Tündöklő keleten a Teremtő fénylik a hegyről.

Napnyugaton meg a szent gyökeret táplálja a csillag

Jobbja az északi részt, bal karja középen a tengelyt

Tartja, a természet a Teremtő karjain épül,

Krisztus az Úr a kereszt trónján átfogja világunk.

Nincs ennél erősebb s fénylőbb jel.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu