Nejlonvirágok

Nem tudom, a tisztelt Olvasó is megfigyelte-e már (én több éve ellenőrzöm): amint elolvad a hó és kissé melegszik az idő, megjelennek a fákon az első nejlonzacskók. Elegendő, ha végignézünk egy-egy fákkal szegélyezett úton - mert azért a nagyvárosokban is vannak még ilyenek -: megannyi zacskót, magnószalagot virágzó fa kerül a szemünk elé, melyek még csak tiltakozni sem tudnak a megszégyenítő "díszek" ellen. Lehangoló látvány.

A magam részéről alig várom a tavasz igazi beköszöntét: tűnnének el végre ezek a koszos, zörgő, csüggesztő képet mutató, a fák szánalmas kopaszságán csúfolódó, egyeduralkodó műanyagok. Bár röpülnének tovább, semmi keresnivalójuk a fák tetején.

Persze az is igaz, hogy mocskos, csörgő, zörgő, az összképet romboló mű-anyagokkal, vagyis hazug portékával nemcsak a faágakon találkozhatunk. Mostanában kiváltképp, amikor pedig úgy tűnik, hogy hosszú hideg, sajgó fagyok után végre kikecmergünk a szürke, szomorú tél öleléséből. Úgy tűnik, egyre többen hisszük: nincs már messze a tavasz. Egy-egy langyos szellő már fújdogál, mintha olvadnának a jégcsapok, csepereg az ereszről a ráfagyott hó. Kezdünk felmelegedni. Kezdjük elhinni, hogy még felmelegedhetünk. Hiszszük, látjuk, hogy más évszak is létezik: már nem csupán "tél van és csend és hó és halál". Jön már a "hajfodrász, a tavasz".

Ám a tél sem adja könynyen. Ha recsegős hideggel már képtelen arcunkra fagyasztani a mosolyt, más módon rondít bele a tavaszt várók örömébe. Szeleket küld. Rettegő, szolgalelkű segítőivel felkavartatja az utca mocskát, hogy mi, akik az eget fürkésznénk, a portól semmit ne lássunk. A koszt, a szennyet felülteti a magasba, hogy ha mégis eljutna pillantásunk a szemkápráztató kékségig, mindenképpen megpillantsuk a koszlott műanyagokat. Hogy a bizakodást, a reményt csak azért is bepiszkítsa valamivel.

Hölgyeim és Uraim, kitartás, türelem: közeledik már a tavasz. Március első vasárnapján joggal reménykedünk: ha nehezen, ha kemény harcok árán, ha időnként meg-megtorpanva is, de a reklámszatyrok fülsüketítő zörgését hamarosan üde virágok illatos csendje váltja fel. Én mostanában már csak mosolygok a fákon buzgólkodó reklámszatyrok láttán. Szegények, vesztüket érzők: mi mindent megpróbálnak, hogy konzerválják rosszkedvünk telét.

Itt van már a napsütés: a kapuban áll és zörget. Bő hónap, és minden a helyére kerül: a por leülepszik, a szemét a kukába vándorol; a remény zöld levele, az öröm színes virága pedig beborítja a faágakat. Még akkor is, ha ma még olykor a maguk körül vagdalkozó, szélben csapkodó zacskók tűnnek erősebbnek.

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu