 |
 |
 |
 |
2002.03.03
|
|
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||
|
|
|
Paksy Mária A szamáriai asszony ma Milyen mérhetetlenül szerencsés vagy te, szamáriai asszony! Nyűgös napi teendőid közben, hétköznapi környezetedben, apró szívességet kérve megszólít a Messiás. Neked semmiség, hiszen amúgy is vízért jöttél. Neki hőn áhított enyhület, erőforrás a nap további gyalogútjához. Milyen bizalmatlan, milyen kicsinyhitű vagy te, szamáriai aszszony! Nem tudod elképzelni, nem tudod felfogni, hogy egy zsidó éppen a te segítségedre szorul. Talán vonakodsz is a kézmozdulatnyi szívességet megtenni. Milyen ostobán vak vagy te, szamáriai asszony! Csak az "itt és most" jut el a tudatodig: a Messiás ajánlatát, hogy élő vizet adna neked, ha kérnél, hihetetlenül, kétkedve fogadod, még egy kis gúny is bujkál a hangodban, a szemed villanásában, hirtelen ötletedben, hogy na jó, ha ilyen könnyen ígérsz, próbáljuk ki, ne kelljen nekem akkor nap mint nap idejönnöm, kínlódnom a vízmerítéssel, a cipekedéssel.... Jézus nem bántódik meg és nem adja fel, az ő jobb keze továbbra is kész a kézfogásra. Szemedről, elmédről kezdi eloszlatni a ködöt, sejtetni engedi, hogy életed, mindennapjaid, érzéseid, szándékaid, örömeid, gondjaid - nyitott könyv előtte. Ismeri szükségeidet, tudja, mikor és hol kell beavatkoznia, hogy javadat, csakis a te javadat szolgálja. Még mindig kételkedsz, te szamáriai asszony? Kimondja hát a Messiás: "Én vagyok az, aki veled beszélek." Szaladj, mondd hát el az embereknek, hogy aki megszólított téged, maga a Fölkent! Hívd őket, győződjenek meg róla maguk is, és élvezzék a jelenlétét, a közelségét, a fényét, a végtelen, soha ki nem apadó szeretetét! Jusson el ez a szeretet a csüggedőkhöz, a terhet cipelőkhöz, a kételkedőkhöz, mindazokhoz, akiknek szíve nyitott a kegyelem befogadására! Milyen mérhetetlenül szerencsés vagyok én, kétezer év után is hétköznapi nyűgeimben elveszni hajlamos asszony!
Hányszor, de hányszor nyújtotta felém kezét a Megváltó olyan természetességgel, hogy akkor és ott nemegyszer elmentem mellette. Olyan anyát adott nekem, akinek születésem után első útja a templomba vezetett, hogy engem annak az égi Anyának az oltalmába ajánljon, akire mindannyiunkat rábíztad utolsó órádban. Olyan édesanyát adtál nekem, aki megtanított imádkozni, aki szeretetével, gondoskodásával szüntelenül körülvett, amíg csak élt. Aki megtanított arra, és példájával ebben előttem járt, hogy legfőbb hivatásom az élet továbbadása, Isten szeretetének, a hozzá való hűségnek és bizalomnak a továbbadása. Olyan társat adott mellém az én Uram, aki ezekben a próbálkozásokban, törekvésekben mindenkor társam volt és maradt a mai napig. Olyan elhivatottságot adott, amelyben a másik ember szolgálata nap mint nap, minden órában feladatom, és eben a szolgálatban mind jobban kiteljesedhetek. Ahogy múlnak fölöttem az évek, úgy oszlik a homály szemem és elmém elől, s visszatekintve életemre egyre több érintésben ismerem föl Isten ajándékát. Milyen bizalmatlan, milyen kicsinyhitű vagyok én, a harmadik évezred küszöbét átlépő asszony! Hányszor voltam képtelen feltételezni, hogy a Messiás leereszkedik hozzám! Éltem a magam öntudatos életét, melyben majdnem meggyőzött arról a világ, hogy csak magamban bízhatok, nem kell megalázkodnom, kuncsorognom Isten kegyelméért, hiszen ő messze, elérhetetlen, megfoghatatlan távolságra van tőlem - tőlünk. Azt pedig végképp lehetetlennek tartottam, hogy a Magasságbeli pont az én szeretetemre, szolgálatomra volna rászorulva. Akkor még nem volt enyém a felismerés, amely felemel bukásaimból, könnyíti a terheimet, még ragyogóbbá teszi örömeimet: "A mi kapcsolatunk a világ teremtése előtt már megvolt. Nem úgy, hogy én léteztem volna, hanem úgy, hogy te öröktől fogva gondoltál rám. Neked is volt advented, Istenem?! Milyen kifürkészhetetlen vagy te! Senkire rá nem szorulsz, senkit nem vársz, mégis vágyakoztál az én szeretetemre, és vártad a pillanatot, amikor megteremthetsz örök terveid szerint, vártad, hogy mondjam neked teljes szívemből: Teremtőm és Atyám vagy nekem." (Barsi Balázs OFM: Úrjövet) Milyen ostobán vak vagyok én, a realitások világának asszonya! Nap mint nap képtelen vagyok tovább látni az itt és most kézzelfogható valóságán. Élővízzel kecsegtet engem a Magasságbeli? Inkább oldaná meg a prózai, hétköznapi nehézségeimet! Adjon jól fizető munkát, hogy ne kelljen éjt nappallá téve hajtanom, hogy eljussunk valahogy a következő fizetésig! Gyógyítsa meg a gyermekemet, a férjemet, az anyámat, a szeretteimet! Térítse észhez a gyermekemet, hogy vegye már komolyan az életet! Belefáradtam a sok hiábavaló beszédbe. Miért engedi, hogy ezerszám pusztuljanak a szegények, az éhezők, a földrengés áldozatai, az ártatlan gyermekek, a kortársaim? Ahogy múlnak fölöttem az évek, évről évre kerülök közelebb a Megváltóhoz, válok nyitottabbá az ő felém nyújtott jobbját megérinteni. Felvillan egy-egy jelenete az életemnek, és a villanás fénye új, megváltozott jelentőséget ad a sokéves, évtizedes történésnek. Teremtőm, hiszen az Úr előtt mindvégig nyitott könyv volt az életem! Ha akkor az én akaratom érvényesül, ma mennyivel szegényebb lennék! Mennyire jól tudtad Uram, hogy miért cselekszel akkor és ott éppen úgy! És még mindig kételkedsz te földhözragadt, mindennapjaid rabjává vált asszony?! Pedig minden órában eláraszt a Megváltó kegyelmével, nem fárad, nem szűnik meg kezét nyújtani feléd. Egy apró mozdulat csak, hogy te is viszonozd a közeledést. Nem neked kell kopogtatnod, ő jön eléd. Mindig ő jön eléd. Engedd, hogy átöleljen, és utána szaladj és hívd az embereket, újságold el, hogy a Megváltó itt van! (A szerző a Szent János Kórház pszichiátere)
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
