Dalos László

Kamarazene

Se vasrács, se palánk, se léc - nekünk csak líciumbokor kerítésünk volt a Szarvas utca 11-ben. Akkor még, hatesztendős fejjel, csak azt hallottam: licium; ma már tudom, hogy ez latin szó, a szótár szerint: "sövénynek ültetett sűrű, bokros cserje". Szellemes magyar nevén: sefűsefa...

Ott üldögélt apám, a líciumos járda túlfelén, a fűvel benőtt árok oldalában, elővette a dóznit, belőle a fluszpapírt, és török- meg balkándohány keverékéből cigarettát sodort magának. Rágyújtott.

Az utca páros oldalán, szemközt, a 14-ben éppen a kerekes kút mellé állt Lukács Sanyi, a leventezenekar trombitása, és belefogott napi hangversenyébe. Ezt tette mindig, mihelyt alkonyodni kezdett.

Hallgattuk. Apám meg én. Meg a 15-ben a két öreg, Szabó és a felesége, akik örökké fázósan, pokrócba tekerve magukat, ültek házuk tornácán. Meg még kimindenki hallgatta? Aki odafigyelt. A szomszédból például a gyönyörű termetű Csernovszky Eszter.

Sanyi trombitált. Miket fújhatott? Egy dallamra emlékszem, mert apám azt a szöveget dúdolta rá - két szippantás között, a líciumbokor felé fújva a füstöt -: "Aki nem lép egyszerre / nem kap rétest estére..."

Valamikor később, amikor Sanyi végül is "takarodót fújt", amikor már csillagok jelentek meg fölöttünk, kinyílt a Szarvas utca 8. kapuja, Ambrus, a nyomdász széket tett ki elé, maga ráült, kezében különös alakú instrumentum, ölébe fektette, mind a két keze ujjaival pengetni kezdte a húrokat, és énekelt: "Az iskola udvarában van egy öreg hársfa..." Kissé érzelmesen énekelt, messzi dalokat. Megkérdeztem, mi muzsikál Ambrus bácsi ujjai alatt?

Lant... - válaszolt apám, kissé sejtelmesen. Lant? Először hallottam a szót.

Amikor a nyomdász-dalnok befejezte, Horváthék a 9-ből megtapsolták. Talán Siskóék is az 5-ből (vagy a 7-ből? nem emlékszem), pedig nemrég villám csapott kertjük közepén a villanyoszlopba, kettéhasította, a fél oszlop az ő féltett szőlőlugasukra dőlt.... Ambrus vacsorázni ment; mi is otthagytuk az árok szélét.

De mielőtt még ágyba kerültem volna, fölhangzott a szomszédos 13-ból az öreg Burik harmonikázása. Ő nem énekelt, csak játszott. Hangszerét már ismertem, egyszer megmutatta, kezembe is vehettem, nyomkodtam volna gyöngyházborítású gombjait, de az még nem sikerült.

Az öreg Burik gyors ütemű, duhaj dalokat játszott. Kezében otthonosan szólt a "redőzött, húzva és nyomva működő fújtatójú, gombos kézi hangszer."

Azóta hány, de hány francia filmben, főként Marcel Carné immár klasszikus mesterműveiben láttam viszont annak a harmonikának mását. Ott, a Szajna partján az accordéon nevet viseli...

Ilyen volt hát az én hatesztendős korom muzsikája.

Három zeneszerszám. Az első alkonyatkor harsant föl, a második csillag-nyíláskor, a harmadik késő este. Soha nem játszottak egyszerre. Nem emlékszem, hogy Lukács Sanyit, a nyomdász Ambrust és az öreg Burikot valaha is láttam volna együtt. Három nemzedék! És menynyire más és más volt a "repertoárjuk". Hogyan férhettek volna össze a trombita indulói, a lant szentimentális dallamai, a harmonika bor- és sörillatú nótái.

Mégis... Annyi esztendő, sőt oly sok évtized után most, hogy egyre többször jut eszembe a Szarvas utca - s látom háromlábú kis székén ülni, alacsony munkaasztala előtt az öreg cipészt, Talpas bácsit, akinek olyan találó nevet juttatott a sors, hiszen egész nap talpalt -, mondom, ha gondolatban végigmegyek megint a régi Szarvas utcán, ha fölidézem a líciumbokor kerítés közelében apámat, amint cigarettát sodor - föltámad bennem a vágy, hogy egyszerre halljam a hajdani három hangszert!

Hogy: triót játsszanak, kamarazenét! Opus ennyi meg ennyit, valaki komponistától...

Ha élne atyai barátom és mesterem, Farkas Ferenc, a nagy zeneszerző, odacsöngetnék hozzá, a Pasarétre:

- Feri bátyám, akad-e valakinek az életművében ilyen kamaramű, trombitára, lantra, húzós-nyomós harmonikára?!

És ha nincs? Bele kéne temetkeznem, bele kéne dolgoznom magam egy hangszerelés-tudományi könyvbe, hogy megtanuljam: összehozható-e az a Szarvas utcai három zeneszerszám, s ha igen, hogyan? És ki komponálhatná meg a triót?

Mert az ember amíg él, harmóniára törekszik: összhangra Lukács Sanyi, a nyomdász Ambrus meg az öreg Burik között, visszatekintve-érezve-hallgatva az időben. És előre is mindig. Mindig!

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu