Terror Háza Múzeum

A huszadik század nagy rémuralma

Ez az a ház. Az Andrássy úton lakom, akkor is itt jártam naponta, amikor még csak lopva-félve pillanthattam az épületre. Imre bácsi, öreg barátom, aki a szocializmus létbizonytalansága idején befogadott albérlőnek a lakásába, az egykori polgári élet nyomait viselő, elnyűtt fotel mélyéről mesélte: és elvitték az Andrássy út hatvanba. Így, betűkkel mondta a számot, mert az "andrássyúthatvan" fogalommá vált a magyar tudatban.

Akasztófa: ezen még szenvedtek ki politikai elítéltek

"Nem, a nyilasok nem oda, hanem a Hotel Majestic-be hurcoltak, vetette közbe türelmetlen kérdésemre, majd folytatta az Andrássy út 60-ban: az egyik nyári estén, amikor rekkenő hőség öntötte el az utcákat, a kihallgató szobában nyitva volt az ablak, mert a verőlegények sem bírták már a levegőtlenséget. S akkor - az ezerkilencszázötvenes évek elején - valahonnan fölhangzott a Yankee Doodle dallama. A pincecella némasága után, a káromkodó üvöltések után végre valami emberi. A kihallgató talán ezt vette észre az arcomon, mert odalépett, és hatalmasat vágott az arcomba: ne higgye, hogy a maga elvbarátai jönnek, hogy kiszabadítsák. Szemüvegem a sarokba repült, mire odalépett, s csizmájával széttaposta: erre már úgysem lesz szüksége."

Kiszely Gábor szakmai igazgató - az áldozatok fala előtt. "Múzeum, kutató- és emlékhely egyben"

A ház most nyíló múzeum. A huszadik század nagy rémuralmának, a szocializmus két ikertestvérének, nemzeti és internacionalista változatának állít emléket. A nemzetinek nevezett - nyilas - uralom mintegy négy hónapig, az internacionalista negyven esztendeig tartott. A homlokzaton a nyilaskereszt és a vörös csillag ölelkezik. Az emberi gonoszságnak, a modern elmék által mesék világába utalt, ám mégis az emberben megbújó ördöginek a szimbólumai.

Cellasor: vizes zárka. Bokáig vízben. Odább büntetőzárka

Szelíd, steril környezet. A művészet és a tudomány nevében kívánják megszólítani a belépőt. Kiszely Gábor szakmai igazgató elmondja, hogy az 1944. március 19-i német megszállástól 1963-ig mutatja be a magyar múltat a múzeum, "amikortól már nem akasztottak olyan aljasul."

A múzeum kutatóközpont, ugyanakkor emlékhely is.

Mindszenty József bíboros vezet végig gondolatban a teremben:

"Amikor a rendőrautók hosszú sora az Andrássy út 60. előtt lefékezett és megállt, kiszállítottak a kocsiból. Két sűrű rendőrkordon közt vezettek be a hírhedt épületbe, amelyet a Gestapo magyar tanítványai alakítottak át a kínvallatások kegyetlen színterévé, még a német megszállás idején."

Plakátok a szocialista realizmus "legszebb" éveiből

T-34-es harckocsi fordítja rám csövét a földszinti belső udvarban, a magyar szívre és tudatra rátaposó lánctalp: a szovjet megszálló hadsereg, bolsevik diktatúrát nyakunkba öntő birodalom jelképe a második világháború idején. A falakon pedig, három emelet magasságig, az egykori áldozatok arcképe, fémbe marva.

Az első terem a kettős megszállás emlékét idézi: egyetlen tragikus esztendőn belül előbb a német, majd az évtizedek-végtelennyi szovjet uralom következett. A falakon képek, televízióképernyőkön masírozó náci és szovjet katonák, indulók zenéje... Mindszenty Józsefet 1944. november 27-én Veszprémből a nyilasok hurcolták el:

"Püspöki díszbe öltöztem, s így tértem vissza a letartóztatásomra kirendelt rendőrökhöz, akik nyomban megpróbáltak betuszkolni egy oda állított autóba. Én nem vagyok hajlandó beszélni. Erre kispapjaim közül tizenhatan, akik az emeletről figyelték a történteket, ott teremnek mellettem s három elöljárójukkal együtt körülvesznek. Így hiúsította meg a reverendás csoport a magát kényelmetlenül érző 15 rendőr igyekezetét. Végül elindulunk gyalog: elöl a rendőrség üresen maradt gépkocsijával. Utánuk a kispapok és elöljáróik sorfala között jómagam, a püspök, teljes díszben."

A nyilas folyosón, majd az első teremben hungarista jelvények. A képernyőkön a gyalázatok, a zsidóüldözés, majd a háborús bűnösök tárgyalása és kivégzése. Gyűlölet háború után: nem tesz különbséget bűn és bosszú között, amely évtizedekig tart, a francia művész-detektívfilm címével: kifulladásig, s amit azután konszolidáltan, mintha a lehetséges volna "a múltat végképp eltörölni", rendszerváltozásnak neveztek 1990-ben.

S közben a szemközti falon a zajló Dunát látni mozgó képen. A felhangzó szöveg eredeti itt is, másutt is, nem utólagos kitalálás, nem hamisítás.

A homlokzaton a nyilaskereszt és a vörös csillag ölelkezik

Taposok a kényszermunkatábor-rengetegen. Talpam alatt a Szovjetunió Gulág-szőnyege. Szögesdrót, elbocsátólevél, kenyér, imakönyv. Eredeti filmfölvétel: aláírják a kivégzési határozatot, majd az illetőt agyonlövik.

Lám Bélára gondolok, s 1945-ben született fiára. Akinek kérésére sajtó alá rendeztem édesapja emlékiratait. De a gyermek ma, hatvanhoz közeledve sem tudja kimondani: apám, édesapám, apukám - mert nem tanulhatta meg szóra cseperedő gyermekként a szót, mert "az Öreg", ahogy mondja ma is, csak 1954-ben, tízesztendősen láthatta meg először a fiát. Amikor végre tábori levelezőlapot írhatott az átkozottul fagyott orosz földről, a gyereknek még fölfoghatatlanul rótta a sorokat.

"Drágáim! Az élet legszebb útjára indulok. Álombeli valóság. Ez az út olyan lesz, mint egy imádság. Fenséges, alázatos. Valóságos újjászületés. Hazatérni! Visszatérni közétek, akik életet, jövőt, boldogságot, életcélt jelentetek. Viszontlátni a drága magyar földet. A fogság megtanított magyarnak lenni..."

Átöltözés terem: nyilas és ávós egyenruhák sorakoznak egymás mellett. Azt mutatja, hogy a második - német után szovjet - megszállást követően hogyan "vedlett" át a társadalom: a nyilast fölakasztották vagy ávós lett, az úriembert lezüllesztették. Megsárgult belépési nyilatkozat a pártba: a kommunisták külön formulát nyomtattak a volt nyilasok számára...

"Az Andrássy út 60-nak is megvannak a maga vérszomjas basái. Köztük első helyen Péter Gábor altábornagy áll, az egész terrorszervezet legfőbb vezetője és irányítója." (Mindszenty)

Egyházi terem: ezek az évek kereszthordozást jelentettek mindenkinek - a börtönbe kerülteknek és azoknak is, akik "szabadlábon" maradtak

Ötvenes évek: eredeti felvételek: Rákosi hatvanadik születésnapját ünnepelik. Május elsejei éljenző fölvonulás. Éljen a párt, éljen nagy vezérünk... Szavazófülke vörös drapériával: bárki kitöltheti a kékcédulát, s bedobhatja a szavazóurnába a szocialista realizmusra jellemző tárgyak miliőjében.

Az emlékezet védekezik. Cinkos humorral, mert az emlékezést is túl kell élni. Látom, amint nagyapámat és családját, tizenkilenc éves anyámat kizavarják a júniusi melegben saját házukból az utcára. Könnyű ruha, szandál a lábukon. És már semmijük nincs. Nagyapám nem sírhat, összeszorítja fogsorát, hogy törik rajta a zománc, s hosszú évtizedekre megfogalmazza a család ars poeticáját: örüljünk, hogy élünk! S fiam nem érti, miért csordul a könynyem, amikor írom e sorokat...

Lehallgatóeszközök, kínzóeszközök: ár, sósav, Péter Gábor szolgálati igazolványa.

"Péter Gábort eddig természetesen nem ismertem, soha nem láttam. Most többször is lesz alkalmam találkozni vele. Gnómszerű alakjáról ismeretes: fiatalon szabóságot tanult. Tudott halk hangú, jó társalgó lenni. Tudta színlelni a jóhiszeműséget és arra is képes volt, hogy ´emberséges embernek´ mutatkozzék." (Mindszenty)

Múzeum, kopognak lépteim, odakint a februári nap. Édesanyámra gondolok, aki fiatal leányként élte át, és soha nem mondta el az el nem mondhatót: a Buda ostromakor tizennégy éves és a kitelepített tizenkilenc éves... ilyen korban a leányok fehér lovon érkező hercegről álmodnak, szerelemről, de neki csak a kín jutott, élethoszsziglan. Szaladnék hozzá., hogy átöleljem: mama! "Háború van most a nagyvilágban..." - azután szól a hang: térj észhez, ez csak egy múzeum!

Csak egy múzeum. Szovjet tanácsadók szobája. Mindenütt ott voltak, mint a pók a hálóval a szoba fölső sarkát, úgy hálózták be a társadalmat.

"Egy földszinti fűtetlen, rideg, hodályszerű helyiségbe cipeltek be, ahová népes gyülekezet csődült össze vetkőztetésemre. Elsőnek a rendőr őrnagy nyúlt hozzám, azután a sánta titkosrendőr. Lehúzták a reverendámat és gúnyosan nevetve az alsóruháimat is." (Mindszenty)

Ellenállás terem. Polgárság, munkásság, parasztság - nemcsak a szenvedők, hanem akik bármi módon ellenállást szerveztek a kommunista uralommal szemben, mondják el emlékeiket.

És tovább a termek: a múzeumot végig kell járni. Nincs helye a hazugságnak. Kitelepítési, deportálási terem. Hruscsov autója tölti be a teret, ukrán pártfőtitkár korából. Azután elhajtott svábok, hortobágyi táborok. Torkomba szorul a levegő. A szakmai igazgató mondja: látogatási idő alatt pszichológus segít a múlt-görcsök oldásában. Látom őket, s látom magam: néhány hónaposan egy lavórban, mert ez a legvédettebb hely a kitelepítési menetben. Nem az én kínom, hanem az ő arcuk szenvedése ma is: keresztfán a temetőben, anyám hangjában, mert még fölhívhatom, s azt akarom, örök életű legyen, mert miénk e sors, az övé és az enyém...

"Fullasztó és szinte kibírhatatlan volt a levegő, amelyet állandóan öt ember fogyasztott a szellőzetlen helyiségben. E légkörben számomra legelviselhetetlenebbnek tűnt a piszkos emberi ajkak beszéde. Időnként megszólítanak és trágár történeteket adnak elő. Egyikük azt magyarázza, hogy amikor leventeként még gyónt, áldozott és templomba járt, nem volt annyi pénze, mint most, amióta a rendőrség szolgálatában van. Most bőven van pénze, nagyszerű szórakozásokra telik belőle, majd részletezni kezdte bordélyházi élményeit és élvezeteit." (Mindszenty)

Nekidőlök a zsírkocka utánzatú falnak, gyermekkorom hús-pótlékának. De ismerem a Hitler-szalonnát is. És nem tudom nyugtalan éjszakákon: meséljek-e minderről a fiamnak? Mikor teszek jobbat? 1990 óta hány, de hány előadáson mondottam: felejteni kell, de nem szabad elfelejteni. És nem tudom, miközben illedelmes, érdeklődő újságíróként járom végig a múzeumot, hogy igazam van-e.

A mezőgazdasági termelés diadaljelenetei, korabeli plakátok. A szocialista termelés képei, téeszesítés. Már valóságra bóduló ésszel emlékezem, hogy a faluban, ahol élnünk kellett - mert ma már tudom, ez is a Vörösmarty "itt élned, halnod kell" parancs része, s amiért eme új világban, ha szólok róla, jobb esetben kinevetnek -, az egyik napon a Nyári szomszédéktól puskával hajtották el a tehenet, s Mári néni - ma már derékban hajlott öregasszony - előrenyújtotta két kezét: de hát ez a mi tehénkénk! S e kéz, ez üres, ragaszkodó kéz látvány-emléke több minden egyetemi tankönyvnél.

ÁVH-s szoba. A falon ÁVH-s főtisztek nyolcvanfős csoportjának kinagyított fényképe: Bárd Károly, Bauer Miklós és mások, ma is élők.

Csoporttársaimmal pénteken, az utolsó előadás után betértünk a Hági sörözőbe. Nem tudom, hogyan keveredett oda a szó, aminek a végén megkérdeztem: és ezt a viccet ismeritek? Mi a különbség az ötvenes és a hatvanas évek állatkertje között? Az, hogy Rákosinak még egy Farkasa volt, Kádárnak már csak egy Czinegére futotta.

Mellettem csoporttársnőm elsírta magát. 1977-et írtunk. Te hülye, bökött oldalba valaki, s odasúgta: ő Farkas Mihály unokája, Farkas Vladimir leánya. Azóta érzem úgy, hogy - bár már évtizedek óta nem találkoztunk - Ágnessel elválaszthatatlan kapocs köt össze, s azóta, hogy tudom, egy házibulin, amikor ismertté vált rólad, ki vagy, a fiúk udvarlására váró fiatal leányt leköpték. Ágnes, talán kezedbe kerül eme irat. Lelkem szerint vállalom, amit most leírok: ha akarjuk, fölé emelkedhetünk a múltnak, Ágnes, nekünk kell megváltanunk a jövőt. Külön-külön kínjainkkal.

Az első megszállás emlékei: horogkeresztes és nyilaskeresztes egyenruhák

Péter Gábor dolgozószobája: a képernyőn az áldozatok beszélnek.

"Az őrnagy visz be a cellába. Lehetett úgy éjfél után 3 óra. Két őr az asztalt gyorsan elrángatja a szoba közepéről, utána az őrnagy megáll velem szemben és rámkiált, hogy vetkőzzem. Nem vetkőzőm s nem is mozdulok. Int a legényeinek. Segítségükkel maga húzza le rólam a csíkos zubbonyt és nadrágot. Utána elhagyja a szobát. Hallom, hogy künn a folyosón lázasan keresgélnek valamit.

Röviddel azután belép a szobába egy magas tagbaszakadt, bivalynyakú és vadtekintetű politikai rendőrtiszt, aki csak annyit vet felém:

- Én partizán voltam.

Beszél ugyan magyarul, de az arca nem magyar. Gyűlöletét már régóta gyűjthette ellenem. Nézni sem jó romlott, gyűlölködő arcát. El is fordulok. A mozdulatából azt sejtem, hogy kissé eltávolodik tőlem. Egyszerre nekem fut és csizmával egész erejével belerúg födetlen gerincembe. Ő is, én is a szemközti falnak esünk. Többet akkor, úgy látszott, nem is tudott rúgni. Valami luciferi örömmel arcán. Pihegve mondja:

- Életem legboldogabb pillanata volt ez." (Mindszenty)

Még mindig nem ér véget... Az igazságszolgáltatási terem következik. A falakon dossziék erdeje, bennük az eredeti vizsgálati anyagokkal, ítéletekkel. S az 1956 előtti és utáni vérbírók fényképe alatt a nevük, pályafutásuk.

Azután a propagandaterem, majd a mindennapi életet bemutató helyiség. Alumíniumajtók, alumíniumtárgyak: minden pótlék. Isten helyett Vezér, ezüst helyett alumínium.

Egyházi terem. Hatalmas fehér kereszt a fölszaggatott parkettában.

"Décsi Gyula cigarettára gyújt és úgy kérdezi:

- Mi a neve?

Megmondom.

- Mikor és hol született?

Válaszolok.

- Mi a foglalkozása?

- Esztergomi érsek, Magyarország prímása vagyok.

- Mi volt azelőtt? Mikor és hogyan szakadt el a magyar néptől? Miképpen lett a haza és a magyar nép ellensége?

- Katolikus pap vagyok - felelem -, és mint káplán működtem Felsőpatyon, ahol a háború alatt igyekeztem szolgálni az egyszerű népet. Utána hittanár lettem Zalaegerszegen, később pedig plébános. Akkor is mindig latbavetettem befolyásomat a magyar népért. Annak érdekeit szolgáltam. Sem mint veszprémi püspök, sem mint esztergomi érsek és bíboros-prímás nemszakadtam el tőle. Lelkiismeretem szerint sohasem vétettem ellene." (Mindszenty)

Apácák, papok, lelkészek, hozzátartozók nyilatkoznak. Különböző tárgyak: rabságban rejtegetett breviáriumlapocskák, börtönkelyhek. Mindszenty halotti maszkja. S az 1948. november 18-án az ország népéhez intézett szózatából: "Állok Istenért, hazáért, egyházért.".

A pincelejáratnál vagyunk. Miközben az üvegfalú lift lassan aláereszkedik, olyan ember mondja el egy kivégzés folyamatát, aki "takarítóként" számos halálos ítéletnél jelen volt. A pokolraszállás pillanatait - perceit, óráit, éveit? - megrázó dob-hang kíséri.

Sokan képtelenek beszélni a múltról, de lehet, hogy éppen itt éri őket olyan katarzis, amely megindítja a szót. Az áldozat gyakran szégyelli magát azért, amit ellene követtek el.

A pincében akasztófa: ezen szenvedtek ki politikai elítéltek. Háttal állították őket oda, kezüket és lábukat lekötötték, a kötelet áthúzták egy csigán. Amikor a hóhér azt mondta: hep, akkor a sámlit kirúgták a szerencsétlen alól, a hóhér eltörte a gerincet, miközben a segéd a lábat és a kezet széthúzta. Ez volt az előírásszerű kivégzés, de sokszor csak kirúgták a sámlit, hagyták szenvedni, hagyták megfulladni az elítéltet. Ezt tették vele is... - nézünk össze az igazgatóval, de nem mondjuk ki a nevét, ne fájjon a ma is élő hozzátartozóknak.

"Összeszorítom a fogaimat, de a hangot nem sikerül mindig visszatartanom. Nyöszörgök fájdalmamban. Elég a testnek a magáé, de mintha a lélek még jobban égne." (Mindszenty)

Cellasor: vizes zárka. Bokáig vízben. Addig tartották itt az áldozatot, amíg le nem rohadt a hús a lábáról. Ha fölbukott, megfulladt. Odébb büntetőzárka. Szorosan állva férek el benne. Eddig minden vendégünkkel kipróbáltattuk, mondja az igazgató. Csattannak a reteszek: hiába a józan ész, légszomj, pánik, rosszullét. Pedig tudom: "csak" múzeum, odakinn a demokratikus Magyarország. Majd a betegszoba. Ez volt a szocialista humanizmus: ott naponta csak négyszer vertek, a többiben tízszer-tizenötször...

Recsk, Kazincbarcika, Tiszalök: a hazai megsemmisítő táborokat idézik a képek. Lám Béla írja emlékezésében, miután ötesztendei gulágélet után a szerelvény megérkezett magyar földre:

"A vonat nagyot füttyentett, szuszogott. Mint aki elfáradt, és megállt a záhonyi állomáson. Rengeteg katona, tiszt, géppisztolyos várt ránk. 1950. december 6-át írtuk. Szemünk könnyes volt. Hazaértünk. Valóban hazaértünk? Mire körülnéztünk, a szerelvényt katonai gyűrű vette körül. Barátságtalan, közömbös pillantások fagyasztották ajkunkra a hangot, arcunkra az örömpírt. Idegesen, nyugtalanul figyeltük a vagonunk előtt sétáló katonákat. A mozdony ismét füttyentett, minden vagonba felszállt egy katona, s a vonat lassan megindult, majd egyre inkább felgyorsult. A mi katonánk fiatalember volt. Megállt középen, jó sokára szólalt csak meg: ťNa, trógerek, hát hazajöttetek?Ť"

Még évek, mire kiszabadul Kazincbarcikáról, s elindult hazafelé. A terézvárosi templom mellett vezetett el útja...

"Elfogódottan mentem át az úttesten, és léptem be Isten házába. Milyen régen voltam templomban... legutóbb még Klárival együtt. Némaság és csönd, egy-két magába mélyedő ember. Senki nem figyel rám. Az oltár felé haladok. Az orgona most sem szól, mint akkor, december 23-án sem. Klárimat magam mellett érzem. Egyedül, és mégsem egyedül lépkedek az áldoztató rácsig. Néhány méter választ már csak el attól a helytől, ahol örök hűséget esküdtünk. Már ott térdelek. Nézem az oltárt. Nézek a magasba. Ketten vagyunk egymással szemben: a megsegítő és a megsegített, az oltalmazó és az oltalmazott."

Menekülők 1956-ban. Azután levelezőlapok: megérkeztünk, jól vagyunk. Unokatestvéremmel néhány esztendeje jártuk a várost: Magyarországon készítette el diplomadolgozatát. Belga-francia akcentusával panaszkodott édesapjára: a papa így, a papa úgy, s gondolatban Huy városában jártunk, ahol a papa - a családi legendárium szerint nekem Öcsi - él nyugdíjas sebészorvosként.

Árpád - öleltem át a franciás eleganciával öltözködő, viselkedő fiatalember vállát - mesélek neked valamit édesapádról.

Mint a múzeumi képernyőn, úgy lopakodott, úgy sietett, úgy menekült a határ felé a pápai kórház fiatal sebésze is. A csoportban volt egy asszony, karonülő gyermekkel. A kicsi egyre nyűgösebb lett, sírt, az anya mind fáradtabban vonszolta magát. A sebészorvos előbb a bőröndöt vette át az asszonytól, miközben hóna alatt szorongatta jövőjét, az egyetemi jegyzeteit. Az anya végül nem bírta a gyerekkel, mindinkább lemaradt. S akkor Öcsi elhajította az 1956. decemberi fagyos szántásba a sebészeti tudományokat, hogy átvehesse a gyermeket is.

Ő az apád! - mondtam Árpádnak.

A T-34-es harckocsi alatt, a pincemélyben a múzeum - amely egyben emlékhely is - altemploma. Acélkeresztek bókolnak, s mindenki gyertyát gyújthat köztük: lélekfényt halottakért és élőkért, bűnért és megbocsátásért. Imre bácsi egyszer azt mesélte, miután kikerült a börtönből, a trolin szembetalálkozott a kihallgató tisztjével. - És mit tettél? - Imre bácsi hosszan hallgatott, és a hatezer kötetes poros szobában csöndesen annyit mondott: - Tüntetésképpen leszálltam a következő megállónál.

2002 februárja. A tél-tavaszban ballagok a Terror Háza Múzeumtól az Oktogon felé. Valaki megállít, aki látja, honnan léptem ki. - Mondja, érdemes megnézni?

Megjelenik előttem Lám Béla alakja:

"Az ajtó vadul vágódott föl. Béluska perdült ki, mögötte Klári. Béluska, az én szöszke, ismeretlen, és mégis ismerős fiacskám a következő pillanatban már a nyakamban csüggött. Kicsiny karjával szeretettel ölelt át, kedves melegséggel bújt hozzám, s könnyes szemmel adtam vissza a hazatérő édesapát köszöntő csókjait. Kezét fogva könnyebb volt átlépni a küszöböt, s magamhoz ölelni Klárimat."

Érdemes megnézni? Képtelen vagyok válaszolni. A kérdezőnek meglapogatom a vállát, és szótlanul ballagok tovább.

Elmer István

Fotó: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu