Az Olvasó kérdez - az Új Ember válaszol

Magányos-e a pap?

Nemrégiben valakitől ezt hallottam: "A fiam pap szeretne lenni. Nagyon félek, hogy egész életében magányos lesz." Mi erről a véleménye?

Sajnos sokan gondolkodnak így a papi életről: szegény lelkipásztor, egyedül él a plébánián, valamelyik Isten háta mögötti faluban. Az emberek teljesen elfeledkeznek róla, csak akkor nyitják rá az ajtót, ha valamire szükségük van, mondjuk keresztelőre vagy temetésre. A helyzetet csak súlyosbítja az érzelmi magányosság! Se feleség, se gyerek.

Valami igazság azért rejlik ebben a vélekedésben. Valóban előfordul, hogy egy pap egyedül ünnepli - mondjuk - karácsony estéjét. Az érzelmi magányosság is súlyos terhet jelent. De nem végzetest. Egyébként miért csak a papot fenyegető magányosságról beszélünk, amikor oly sok ember szenved tőle, még akkor is, ha egyébként családban él?

A magány ellen vannak modern "gyógyszereink". A telefon lehetővé teszi a párbeszédet, az autó legyőzi a távolságot. Igaz, az emberek különfélék. Van olyan pap, aki könnyen szót ért másokkal, még közömbös vagy ellenséges környezetben is. A másik meg visszahúzódóbb, elzárkózik olyan emberek társaságától, kiknek kultúrája, nézetei eltérnek az övétől. Az ilyen ember valóban bizonyos elszigeteltségbe kerül. Én mégis úgy látom: a pap a találkozás, a párbeszéd, a közösség embere. Meg vagyok róla győződve, hogy manapság a pap nem magányos. Lelkipásztori munkája során rengeteg emberrel találkozik. Ha nyílt és barátságos természetű, nem marad egyedül. Sok barátja lesz. Részt vesz ünnepeiken, részesedik örömükben és bánatukban. Ők pedig már nem csupán barátai, hanem testvérei, akik ugyanúgy gondolkodnak alapvető emberi és hitbeli kérdésekről. Testvérei, akik a nehezebb órákban sem hagyják majd magára.

H. I.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu