A színeváltozás hegyén

A Bibliában a "hegy" gyakran jelenik meg úgy, mint az Istennel való találkozás és a kinyilatkoztatás helye. Nagyböjt második vasárnapjának evangéliumi részlete is vallásos "hegy-élményről" szól: egy magas hegyen, melyet a hagyomány a Táborral azonosít, három kiválasztott tanítvány dicsőséges fényben szemlélheti Krisztust, akinek egyedülálló nagyságát az Ószövetség legkiemelkedőbb személyiségei (Mózes és Illés) mellett maga a mennyei Atya tanúsítja.

A színeváltozás nem személyi (identitásbeli) változást jelent, hanem Jézus igazi kilétét nyilvánítja ki. Az arc ragyogása és a fehér színű ruha a mennyei világhoz való tartozást jelzi, hiszen az Ószövetség felfogása szerint az Isten világára tündöklő fényesség jellemző: "A fény, mint köntös, úgy fog körül" (Zsolt 104,2). A Biblia apokaliptikus szövegeiben a ragyogó arc a feltámadottak sajátos vonásaként jelenik meg. Jézus ennélfogva azt a dicsőséget villantja itt fel, amely emberi természetét tekintve a feltámadással lesz végleges valóság.

Jézus személyi titkát a maga teljességében az Atya szózata tárja fel, amikor félreérthetetlenül tudtunkra adja: Jézus nemcsak egyszerűen részese, illetve várományosa a mennyei dicsőségnek, hanem ő a "szeretett Fiú" (hüiosz agapétosz). Ez a bibliai szóhasználat alapján annyit jelent, hogy ő az "egyetlen Fiú", aki egyedülállóan közvetlen és bensőséges kapcsolatban áll Istennel. A "szeretett Fiú" kifejezés lényegében azt foglalja magában, amiről maga Jézus vall híres dicsőítő imájában: "senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni" (Mt 11,27).

Az "őt hallgassátok" felszólítás jelzi, hogy Jézus a kinyilatkoztatás beteljesítője: ő Isten végső szava az emberiséghez. Mózes és Illés megjelenése is erre utal, hiszen ők az ószövetségi kinyilatkoztatást jelenítik meg: Mózes a Törvény, Illés pedig a Próféták képviselője. Jelenlétük még nyomatékosabbá teszi, hogy mindaz, amit Isten a korábbi időszakokban önmagáról és üdvösségtervéről feltárt, Krisztusban mint szeretett Fiúban éri el csúcspontját.

A kinyilatkoztatás persze nemcsak tanításból áll, hanem Jézus egész működését felöleli, azt az életutat, amelyet ő Isten akaratának megfelelően következetesen végigjár, s amelyhez a szenvedés és a kereszthalál is szervesen hozzátartozik. A színeváltozás jelenetének szövegkörnyezetében éppen a szenvedésen van a hangsúly. Szakaszunk előtt és után egyaránt szenvedésről szóló jövendölések olvashatók, melyeket a tanítványok nemcsak értetlenül, hanem heves tiltakozással fogadnak (Mt 16,22). Ebben az összefüggésben az Atya szózata - "őt hallgassátok" - mindenekelőtt a szenvedés valóságának az elfogadását jelenti, amivel persze a Jézussal való sorsközösség vállalása is együtt jár: "Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye fel a keresztjét és kövessen engem!" (Mt 16,24)

Nem csodálkozhatunk azon, hogy a szenvedéssel szemben értetlennek mutatkozó tanítványokban (főleg Péterben) a színeváltozás "fenséges" jelenete megelégedettséget vált ki, és sátrak felállításával szeretnék ezt az eseményt maradandóvá tenni. Ám tudomásul kell venniük, hogy a most felragyogtatott dicsőség csak végcél. Isten szeretett Fia a megtestesüléssel "szolgai alakot vett fel" (Fil 2,7), testvéri kapcsolatra lépett az emberekkel, és a bűnt kivéve teljes sorsközösséget vállalt velük, hogy épp ezáltal - a szenvedés és a halál vállalásával - legyen "üdvösségük szerzője", és vezesse el őket az isteni dicsőségre (Zsid 2,10-14).

A tanítványoknak le kell jönniük a hegyről. Ám most sincsenek egyedül, hiszen továbbra is Jézust követik, akit ugyan láthatóan nem vesz körül többé mennyei fénysugár, de akinek szavai és magatartása páratlan határozottságot és tekintélyt sugároznak. Jézus dicsőségének időleges megtapasztalása nyilvánvalóan arra serkenti őket, hogy még bátrabban hagyatkozzanak Mesterükre, de értetlenségüket nem szünteti meg teljesen (vö. például Zebedeus fiainak kérését. Mt 20,20-28). A hit teljességére, főleg a szenvedés üdvtörténeti szükségszerűségnek megértésére csak Krisztus húsvéti megdicsőülése után jutnak el.

A tanítványok hegyi tapasztalata az evangélium mai olvasóit főleg azokra a vallásos élményekre emlékezteti, melyekben egyszer-egyszer, a megtéréskor vagy az Istennel való találkozás (ima, szentmise, lelkigyakorlat) egy-egy felfokozott pillanatában részük volt, s amelyek valamelyest közelebb hozták számukra a mennyei dicsőséget. Ezeknek a különleges tapasztalatoknak ("hegy-élményeknek") határa van, és minden elmélyült Isten-tapasztalat után vissza kell térni a mindennapok szürke, gondokkal és keresztekkel terhes világába. Ám éppen ezek a tapasztalatok tudatosítják újra meg újra az előttünk álló célt, s teszik igazán elfogadhatóvá a szenvedés útját. Szépen és találóan ír erről Ulrich Luz: "Igazi megismerésre csakis az jut, aki úgy a vallásos hegy-élményt, mint a szenvedés útját megtapasztalja. A szenvedés útja nélkül a vallásos élmény illúziószerű lesz; de vallásos élmény nélkül a szenvedés útja csak reménytelen gyászmenet."

Kocsis Imre

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu