Vérével táplálja fiait

A National Geographic tévécsatorna egyik filmjében bemutatott vízi pelikánok hallal táplálkoznak.

Egy különös madár, amelynek életével a mai tudomány is érdeklődéssel foglalkozik, változatában a pusztai jelzőt sem nélkülözi, és már ókeresztény jelképeken jelen van. Akkoriban még ritkán fordul elő, de a XII. századtól egyre gyakoribb keresztény szimbólum. A himnuszirodalomban legszebben Aquinói Szent Tamás énekli meg, s attól kezdve e himnusz imádság és ének lesz a zsolozsma része, melyet IV. Orbán pápa íratott meg az "angyali doktorral" 1264 után, az oltáriszentség tiszteletére. És Tamás remekelt:

Kegyes pelikánunk, égi szeretet,

Véredben, tisztátlant, moss meg engemet,

Egy cseppje elég, ha a mérlegbe hull,

Az egész világnak bűnváltságául.

A Biblia ószövetségi könyveiben a pelikán még tisztátalan állat; a Leviták könyve ezt írja: "A madarak közül ezeket tartsátok tisztátalannak - ne egyetek belőlük, mert tisztátalanok: a keselyű (...), a pelikán, a gólya... Áldozati állat sem lehetett a "puszta madara", azonban mégis legendák terjedtek róla. Izaiás próféta még mint az elhagyatott terek lakóját emlegeti, amelynek tanyája fölé "a megsemmisülés zsinórját feszíti az Úr, a pusztaság mérőónját", Szofoniás hasonlóan vélekedik, a zsoltárszerző azonban már "személyesíti", amikor ekként kesereg:

Szívem, akár a szén,

Elperzselődött és elszáradott (...)

Úgy vagyok, mint a bagoly a romok közt,

Mint pelikán a sivatag mezőn...

A hasonlat költői értékében aztán maga a jelképi tartalom lesz az uralkodó: erős kép, melyet a zsoltár nyomán az új teológiai utakra térő egyháztudós, Euszébiosz (a cezáreai) így magyaráz a IV. században: "Pelikánnak nevezik az állatot. Szereti a magányt. Jelenti a nép elhagyatottságát, a magányosságot olyan értelemben, hogy egy-kettő (...) maradt helyenként, mint amilyen Jeremiás vagy Báruk volt..."

Az Úr is hasonló a magányos pelikánhoz - elmélkedik tovább -, mivel "ez a madár csodálatos szeretetet tanúsít fiókái iránt. Fészkét sziklára és szirtekre rakja." Ott biztonságban vannak a fiókák. Ha a hím elrepül, a kígyó, mivel a fészket képtelen megközelíteni, figyeli a szélirányt, és úgy fújja a fiókákra mérgét, hogy azt belélegezzék, ami pusztulást okoz. A visszatérő hím madár azonnal tudja, mint kell életre kelteni fiait. A felhőkre tekint, égre száll, folyton a fészek fölött kering. Ütögeti szárnyával az oldalát, ahonnan vércseppek hullanak a felhőkön át a holt fiókákra. A vér harmatozása életre kelti azokat.

A pelikán Krisztust jelképezi, fiai az ősszülőket, a fészek a Paradicsom kertjét, a kígyó pedig az Ősgonoszt. Ő mérgezte meg az ősszülőket és halálba vitte. Az egyháztudós minderre gondolva fejezi be elmélkedését: "Krisztus irántunk érzett szeretettől vezetve, a kereszten felmagasztalva - miután lándzsával átdöfték oldalát, éltető vérét harmatozta ránk, megholtakra, és Szentlelke harmatával életre keltett minket." A középkori Physiologus jelkép-könyv hasonlóan ír: "A nőstény pelikán a fészekben gubbaszt, védelmezi fiait, szeretettel melengeti, csókjával megcsipkedi, olykor átdöfi a mellüket csőrével, s azok meghalnak. Harmadnapra megjön a hím, holtan találja a fiókákat és szomorkodik. A fájdalomtól lesújtva átdöfi saját oldalát: folyik a vére, melyet a kicsinyek sebeire hullat. Mire azok újraélednek." A hozzáfűzött magyarázat: "Így nyitotta meg Jézus Krisztus oldalát is a lándzsa, ahonnan azonnal vér és víz folyt ki. A vér Ádámra és Évára hullott, a prófétákra és minden megholtra. Megvilágosította a földkerekséget. A sírban nyugovás és a harmadnapi feltámadás életre támasztotta a holtakat. Ezért mondta a próféta: Hasonlítok a pusztában lakó pelikánhoz."

Szent Jeromos, a Biblia fordítója igazolja a National Geographic képeit, amikor a vízi pelikánról szólva azt írja: hallal táplálkozik. A pusztai: kígyókkal. Szent Ágoston sem feledkezik meg e Krisztus-jelképről: "Először erről a madárról, a pelikánról kell szólnia (...) Pusztaságban születik, főleg a Nílus mentén, Egyiptomban. Legyen bármilyen ez a madár, azt gondoljuk róla, amit a zsoltáros." Az ókori felfogás, hogy a pelikán kígyókat eszik, jelentős a szimbólum fejlődésében: a kígyó ugyanis a gonosz jelképe.

Krisztus a Megváltónk, aki vérét hullatta. Tápláló vére által e különös madár az eucharisztia szimbóluma is. Ahogyan Szent Tamás énekli. A kettős-egy képet Paul Claudel, a XX. század jeles keresztény francia költője így festi szavakba:

Kegyes Pelikánunk, keresztfádon szemünk láttára feszülsz meg,

S szolgálnak síró angyalok (kelyhet s paténát hozni tisztük),

Ahogy a századosnak, nekünk is tárd ki melled,

Hogy nyitva álljon nekünk, s természetünket

Kettős kereszteddel egyesítsük.

Téged ízlellek, Szentek Szentje!

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu