Kiszárad a hattyúk tava?

(Operaházi esték)

Különös tény, hogy csak 1951-ben mutatták be Budapesten Csajkovszkij balettjét, A hattyúk tavát, amelynek "véglegesített változatát" 1895-ben játszotta először a szentpétervári Mariinszkij Színház. Igaz, azóta számos előadásban, vendégegyüttesekkel - legtöbbször Máriusz Petipa és Lev Ivanov klasszikus koreográfiájával - láthatta a hazai közönség. A fél évszázados jubileumot színpompás felújítással ünnepelte meg az Operaház.

Vjacseszlav Okunyev díszletei és jelmezei valódi mesevilágot idéznek. A kettős szereposztás közreműködői - így a Popova Aleszja - ifj. Nagy Zoltán, valamint a Végh Krisztina - Solymosi Tamás főszereplőpárosok - művészetükkel olyan előadásokat teremtettek, melyek bátran felveszik a versenyt a világ vezető színházainak produkcióival. Nem véletlen, hogy a budapesti balettelőadások szinte mindig zsúfolt házakat vonzanak, hiszen az együttes otthonosan mozog a hagyományos orosz, és a modernebb "nyugati" stílusokban is.

A premierekről kialakított benyomásom mégis kettős volt, ugyanis a színpadi látvány - festői díszletek, gazdagon kivitelezett jelmezek és a nagy részben ismert, hagyományos koreográfia - vitatható zenei megvalósítással párosult. Természetes dolog, hogy a karmesternek igazodnia kell a táncosokhoz. Az "alájátszással" a dirigens óhatatlanul meglazítja a zene belső egységét, ami veszíthet feszességéből. Itt azonban ennél több - jobban mondva kevesebb - történt: Csajkovszkij remekműve úgy szólalt meg, mint egy közepes szintű, tűzoltózenekarra írt kísérőzene. Az orosz komponistára jellemző, önmagát adó sokszínűség - az áradó, nagy ívű líra és a végletekig felfokozott drámai erő - ebben a tolmácsolásban sokszor ernyedt unalomba fulladt. A változatos "bakiparádé" is arra utalt, hogy a karmesterek nem sokat foglalkoztak sem a művel, sem az egyébként nagyszerű (lásd Filharmóniai Társaság koncertjei) zenekarral.

A másik vitatható pont a balett zárójelenete, mert nem az eredeti elképzelést követi, hanem megelégszik a nálunk többször játszott "light" változattal. Csajkovszkij - ahogy ezt a zene is sugallja - tragikus befejezést akart: a boldogtalan szerelmesek nem lehetnek egymáséi, mert a félelmetes varázsló - korábbi fondorlatait betetőzve - végül a természet erőit fordítja ellenük. Hatalmas vihart támaszt, kiárasztja a tó vizét, amely magával sodorja a herceget, közben kiteljesedve, fékevesztetten zeng és dübörög az "elhagyott hattyú" egész művön végighullámzó "vezérmotívuma".

"A darabvégi apoteózis is az én elképzelésem szerint valósult meg. Fontosnak tartom, hogy a herceg és a varázsló küzdelme után katartikus, felemelő legyen a darab vége, ellentétben azokkal a megoldásokkal, amelyekben a főszereplők meghalnak." - jegyzi meg egy helyen a műsorfüzetben ifjabb Harangozó Gyula balettigazgató, az egyik betanító koreográfus.

Nem igazán érzem a katarzist akkor, amikor egy nevetséges dulakodást követően a kitépett szárnyú "buffó varázsló" némi fetrengést követően kiszenved, a "megdicsőült pár" pedig peckesen elvonul a visszaváltozott "hajdani hatytyúlányok" sorfala előtt. Úgy gondolom, Csajkovszkij valóban felemelő, drámai zenéjébe nyugodtan beleképzelhető a szerelmesek túlvilági egyesülése, amelyhez nem hiányzik ez a habos, "szappanbalettes" befejezés.

A "címszereplő" tónak nemcsak - mű vízimadarak úszására alkalmas - látványos díszletelemként kellene funkcionálnia, mert az eredetileg a történet végkifejletének fontos helyszíne.

Az operaházi bemutatóban minden adott egy valóban izgalmas előadásra. Hatását kár volt ilyen "apróságokkal" gyengíteni.

Pallós Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu