Szentháromság vasárnapjára

"Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek."

Emberek közötti búcsúbeszéd lényege is az, hogy még sok mondanivalónk lenne ahhoz, aki szeret minket, és akit mi szeretünk. Ha nem ezt érzi az, aki búcsúzik, hanem ellenkezőleg, ürességet és süketséget, akkor ez nem búcsúzás, hanem egy korábban bekövetkezett lelki szakadás felszínre kerülése, akkor ki nem mondva mindketten azon vannak, hogy minél előbb legyenek túl az egészen.

Egy igazi búcsúzás - például a háborúba meghalni induló ifjú férj és felesége között - attól olyan drámai, hogy még sok mondanivalójuk lenne... Ezért hallgatnak, vagy ismételgetnek olyan szavakat, amelyeket már ezerszer elmondtak egymásnak, mert rövid az idő, indulni kell.

De miről is szól ez a "sok mondanivaló"? Talán utasításokról arra az időre, amikor ő nem lesz szeretettjével? Nem! Ezt az ember korábban elmondja, nem hagyja a búcsúzás pillanatára. Mint az előbb említett katona a feleségének, hogy kivel arassa le a búzát, hogy kit kérjen meg az őszi vetésre, hogy mi legyen a gyerekekkel... A búcsúzás pillanata másról szól, egészen másról, még akkor is, ha ezt mondaná: "aztán vigyázz a gyerekekre".

Szégyenlősen és rejtetten, de ekkor is arról az egyetlen fontos dologról szólna, ami a búcsúzás szavaiban ki akar fejeződni.

És mi akar kifejeződni a búcsúzás szavaiban?

Tegyünk egy antropológiai kísérletet. Két egymást szerető lény nem búcsúzik. Élik hétköznapjaikat, de valami fájdalmas esemény sebzi meg szeretetüket. Ekkor előfordul, hogy az egyik arról kezd beszélni, hogy milyen lesz az; ha te elutazol tőlem. Ilyeneket mondhatna: Integetsz a vonatablakból, és egyre kisebbnek fogsz látni, majd csupán egy pont leszek a tájban, aztán felhúzod a vonatablakot, és gondolataidban is eltűnök. Mindez finoman, de a zsarolás bizonyos színezetétől nem mentes felkiáltást tartalmazza: "Majd ha meghalok, megtudod, ki voltam neked!"

Miért beszél egy ilyen fájdalmas búcsúzásról akkor, amikor most szó sincs a búcsúzásról? Leleplező! Azért, mert a búcsúzás lényege annak felszínre kerülése, hogy ki vagyok én neked és te ki vagy nekem. Sőt még ennél is többről van szó: ki vagyok én egyáltalán, mert legbensőbb identitásunkat a szeretett lénynek ismernie kell, mert az embernek igazi azonossága nem önmagában van, hanem egy végtelenül és örökké szerető lénnyel való kapcsolatában.

Az ember pedig nem végtelen és nem örök, vagyis nem erős, hanem gyönge.

A búcsúzó Jézus szeretett tanítványainak most fel akarja tárni legbenső valóságát, identitását, szentháromságos életét, hogy ugyanis ő és az Atya egy, és a Szentlélek az ő közös életük. Ehhez a kinyilatkoztatáshoz azonban ők most még nem elég erősek.

Ehhez kell Pünkösd eseménye, hogy az Igazság, a Jézusra vonatkozó teljes Igazság Lelke betöltse őket, és így a végtelen és örök szeretet szentháromságos erőterébe emelkedve megpillanthassák Jézus igazi mivoltát (identitását), vagyis örök istenfiúságát, az Atyával való egylényegűségét, istenségét.

Kudarc lenne most nyíltan és egyértelműen feltárulkozni előttük, most még nincsenek eltöltve az Igazság Lelkével, az Atya és Fiú közös életével. A kudarc kettős lenne: megsebezné a búcsúzó Jézust is, hogy visszautasíthatnák legmélyebb kinyilatkoztatását, és megsebezné a tanítványokat is, akik úgy válnának el Jézustól, hogy megbotránkoztak benne.

Jézus mindazt elmondta, ami ehhez a felismeréshez (szentháromságos isteni életéhez) szükséges, de magát a felismerés teljes kegyelmét a Szentlélekre bízza, aki "nem magától beszél majd, hanem azt mondja; amit hall" - vagyis Jézus egykor elmondott szavait ismétli a tanítványok emlékezetében, de úgy, hogy közben "a jövendőt hirdeti". Azt a végső jövendőt, amely Jézus istenségében gyökeredzik. A Jézus által három éven át mondottak mélységét és magasságát tárja föl nekik a Szentlélek - rávezetve őket Jézus istenségének felismerésére, pontosabban, a szentséges megtestesülés tényére, amely eddig soha nem volt és nem ismétlődik meg a történelemben, és ezzel megdicsőíti Jézust, ahogy ő maga mondja: "ő majd megdicsőít engem". De az, amit Jézus mondott és tett egész életében, az nem csupán az övé, hanem az Atyáé is. Tehát a Szentlélek abból veszi kinyilatkoztatásának "anyagát", ami Jézusé és egyben az Atyáé.

Ő nem közöl új kinyilatkoztatást, hanem pontosan a Jézus által adott kinyilatkoztatott igazságoknak, melyek az Atyától valók, ad olyan megvilágítást (belülről, tehát magukból az igazságokból következően), hogy a tanítványok felismerik a kinyilatkoztatott igazságokat adó Jézusnak Atyjával, valamint a Szentlélekkel való kapcsolatát.

A Szentháromság titkának felismerése hitünk középpontja, amely a "pascale mysterium"-ban, Jézus halálában, feltámadásában, pünkösdjében tárul fel.

Így tehát Jézus búcsúzásának végpontja a Szentlélek eljövetele, aki viszont a búcsúzásból Jézus örök jelenlétét alkotja meg.

A Szentlélek kiárasztása Jézus búcsúcsókja Egyházának. Ekkor teljesíti be Jegyesének, az Egyháznak a vágyakozását: "Csókoljon meg a szája csókjával." (Én 1,2) Míg búcsúzó hitvesek csókjában csak felvázolódik egy örök jelenlét ígérete, addig Jézus csókjában, melyet Egyházának ad (a Szentlélek közlésében) meg is valósul az ő jelenléte. És csak ebben az új és örök és beteljesült szövetségben állhat fenn, teljesedhet be minden emberi szeretet is.

fr. Barsi Balázs O.F.M.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu