Uj Ember

2000. július23.
LVI. évf. 30. (2713.)

Összeállításunk a szombathelyi egyházmegyéről

.

Főoldal
Lelkiség
Katolikus szemmel
Posvány?!
A boldog családért
A MAKÚSZ pályázata a sajtó munkatársai számára
Tettek és emlékezet
Jegyzetlap
(ezerötszáz gyors) Késő
Élő egyház
Zsinat a zugligeti Szent Család templomban
Körmendy József vasmisés
A Megfeszített
Ökumené „…ezer esztendő előtted…”
Élő egyház
Magyar–szlovák két jó barát?
Katolikus szomszédsági találkozó Komáromban és Komarnóban
Evangelizáció és új technológiák
Katolikus filmesek, tévések, rádiósok és webmesterek nemzetközi találkozója Vilniusban
Casaroli bíboros emlékiratai
Misago püspök ártatlan
Pannonhalmi apátság
Fórum
Templomkülső felújítás a jubileumi év búcsújára
Szó szót követ
Ne bízza a szövegkörnyezetre!
Szent István király ünnepe elé
Két erdélyi magyar könyv
Az Olvasó írja
Jubileum
Kúltúra
Nagy László nevű lovas
Passuth László centenáriuma
Vízpengék
Samu, az eb
Ifjúság
A szentek közössége
A győzelmes szolgálat
„Félelmet nem ismerve szolgáljunk neki” (Lk 1,74)
A mi táborozásunk
Mosoly
Mozaik
Száz éve született Louis Armstrong
Prokop Péter gyűjteményes kiállítása Budapesten
Kétszáz éves Szabadka városának zenei élete
Keresztény könnyűzenei fesztivál
Rejtvény

.

 

A győzelmes szolgálat

„Félelmet nem ismerve szolgáljunk neki” (Lk 1,74)

„Nem vagyok csicska!” – iskolásoktól hallani ezt a harcias választ, ha a tanár valamiféle szolgálatra biztatja korunk gyermekét. Például arra, hogy segítsen fölszedni az osztályban szétszórt szemetet. A szótárak nem is jegyzik ezt a szót, az ő világukban alakult a csicskás, tisztiszolga szóból faragva. A lényeg viszont sűrítve benne van: minden szolgálat megalázó; erőszakos az, aki erre felszólít, méltóságomon aluli engedelmeskedni, s én szabad ember vagyok! Így aztán állnak az öregek a buszon, piszkos a város, sőt, nesze nektek erőszakosok! – össze is kell firkálni a középületeket, járműveket, ne maradjon semmi tiszta. Graffiti nemzedék. (Hála Istennek csak egy kis hányad!)

Mennyi keserűség gyűlhetett föl abban a gyerekben, aki ilyen szenvedéllyel száll szembe a vélt ellenséggel. Mennyi félelem rejtőzködhet e harcias önvédelemben! Milyen félelmetesen kevésre becsülheti önmagát az a gyerek, akinek féltenie kell emberi méltóságát a tisztaság, szépség, rend szolgálatától, az emberséges viselkedéstől. Milyen billenékeny az a korona, amelyik leesik a fejünkről, ha lehajolunk a szemétért!

Miféle szabadság az, amelyik tele van félelemmel? Talán inkább a félelem szolgasága.

Igen, a félelem mindannyiunkban van. Édesanyák szokták kérdezni, hogy lehet, hogy gyerekük fél, honnan ismerhette meg a félelmet, holott mindig szeretettel veszik körül, állandó biztonságban van.

Az újszülöttek arcát figyelve lepődhet meg először a szülő: ébredezéskor mennyiféle arckifejezés suhan át a kisbaba arcán. Pillanat törtrészei alatt mosoly, elégedettség, aggodalom, fájdalom, béke és félelem, torzképek és angyali derű. Az újszülött magában hordoz minden lehetőséget. Hogy mi bontakozik ki benne, mi veszi át az uralmat, az leginkább attól függ, mit erősítünk meg benne. Ha a biztonságérzetet, derűt, játékos életkedvet, a jó és szép, a rend utáni vágyat, akkor lassan mindez fölébe kerekedik az aggodalmak, rémképek, félelmek világának. Sőt, a bízó szülői szeretet képes hitet adni, hogy le is tudja győzni, ami rossz, hisz ő királyfi, akinek hatalma van, (“Csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok” – Mécs László) s akinek a fejéről nem esik le a korona a jó szolgálatában.

Nagy bölcsességet tanultam két és féléves unokámtól. Délutáni álmában ébredve idegen hangokat hallott a szomszédos szobából. Gyanakodva kérdezte, ki van itt. Elmagyaráztam, ki az a kedves rokon, aki minket meglátogatott. Unokám osonva bekukucskált hozzá. Visszahőkölt: „Félek ettől a bácsitól”. Én amolyan tankönyvszerű bölcsességgel nyugtattam, hogy miért nem kell félni, és ha nem akar, nem is kell odamenni, úgyis itt az uzsonna ideje, maradjon csak velem a konyhában. Rövid gondolkodás után egy banánt kért tőlem. Azt gondolhatná bárki, hogy uzsonnára kérte. Én is azt hittem. De nem ám! Megragadta a banánt, ágaskodva kinyitotta a félelmetes idegenhez vezető ajtót, majd átnyújtotta neki: tessék. Attól kezdve otthonosan viselkedett az idegen társaságában. A banán a szolgálat győztes fegyvere lett a kezében. Félek? Akkor adok, szolgálatot teszek, és szertefoszlik a félelem. Sőt, hódítok. Mint egy igazi királylány avagy királyfi. És nem esik le a korona a fejemről, hanem még fényesebben ragyog.

Igen, királylány, királyfi. „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság lelkét… (Róm 8,15). Királyfivá vagyunk fogadva. S az édes gyermek, a trónörökös arról nevezetes, hogy azért jött, hogy ő szolgáljon másoknak. (Mt 20,28). Szolgálni nem annyit jelent, mit szolgaságban élni. Annyi, mint önként jót tenni, előmozdítani mások javát, javulását. (Ha szeretitek egymást, a barátaim vagytok. Nem nevezlek többé szolgának benneteket. (Jn 15,15)

Milyen félelmetesek tudnak lenni egyes fiatalok. Lerí róluk, hogy nem tudják magukról, királyfi van bennük elrejtve. Mert nem erősítette meg bennük a gyengéd anyai szeretet s a biztonságot adó apai oltalom. Kiszolgáltatva a félelemnek igyekeznek félelmetesnek lenni.

Fekete öltözet vassal kiverve, riasztó hajviselet, vagy éppen világító fejbőr. Valljuk be, minket is elővesz a félelem a láttukra. Ha mégis meg merek egyet-egyet (sose csapatot!) ajándékozni – banán helyett — azzal a bizalommal, hogy mellé ülök, pl. a buszon, kiesik a szerepéből. Meginog félelmetessége tudatában, s lassan egyszerű gyerekké válik. Látszik a mozdulatain, viselkedésén. S ha ilyenkor valami apró, személyes segítségre is meg merem kérni, — mondjuk, hogy jelezzen, mert tele van a kezem, — mintha a szolgálat királyi méltósága jelenne meg a mozdulatában…

Hátha kicsírázik benne, mint mustármag, a félelmet legyőző szolgálat öröme!

Végtelen lehetőségünk van szolgálni. Bátorkodhatunk.

Nényei Gáborné

 

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu