Illés Sándor

Samu, az eb

Baleset ért, kórházból kerültem a fiam házába, Mátyásföldre, hogy erőre kapjak. Zöld pázsit, gyümölcsfák, madárcsivitelés már kora reggel, rigók, gerlék, verebek hangversenyeztek, éjszaka pedig az elmaradhatatlan kutyaugatás. Errefelé minden házban tartanak egy-két kutyát, házőrzőnek vagy néhol csak státusszimbólumnak.

A harmadik szomszédunk udvarán két borjú nagyságú eb morgolódik, a fiam portáján is van két álmos kutya, vakkantani se tudnak. Nélkülük is teljes azonban a kórus, alig sötétedik be, máris rákezdik. Tart a csaholás tizenegyig, akkor hirtelen elhallgat. Nyilván valamelyik főugató jeladására. Éjfél után pedig újra rákezdenek az ebek és csaholnak hajnali háromig.

Fekszem hanyatt, olykor láz gyötör, kerüli a szemem az álom, hallgatom hát a csaholást. Gyermekkorom emlékei térnek vissza. Az én szülőfalumban is ilyen volt minden éjszaka. Ott már ismertem a szereplőket név szerint is, a Bundás Varga Pista bácsi kutyája, vékony, vonító hangja van, ha felragyog a hold az égen, akkor vonít is rá. A szomszéd kutyája csak vakog, böfög alárendelt szerepet játszik a kórusban. Mindenki tudta viszont, hogy a Csévári Andris bácsi kutyája a hangadó.

Éppen olyan, mint itt Mátyásföldön a Samu kutya. A legtehetségesebb csaholó, érzéke van hozzá és persze megfelelő hangja is, mindig ötöt vakkant, aztán utána tesz még egyet-kettőt, így teljes a kórus.

A kutya nevét a fiamtól tudom, ismeri az egész környék, Samu kutya nagymenő. Magam elé képzelem álmatlan éjszakáimon, nagy, bozontos kuvasz lehet, lógó fülű, kunkori farkú, mindenkivel szemben barátságtalan, vérben forognak a szemei, s jaj annak, aki a gazdi udvarára lép gyanútlanul. Megbánhatja a nadrágja és a lábikrája.

Néha álmodtam is vele. Virágos réten mentem vándorbottal a kezemben, fütyörészve, természetesen makkegészségesen (legalább álmomban legyek az!) olykor nagyokat szökkenve, mint ahogy a pajkos gyerekek szedik a lábukat. Futottam is, és Samu kutya loholt utánam, lobogott a füle, vidáman vakkantott néhányat, lehemperedtünk a harmatos fűben, aztán felugorva folytattuk a vidám kergetőzést. Igen, a Samuval futottam ilyenkor, az ő oltalma alatt, s ez megnyugtatott. Akinek ilyen hűséges barátja van, annak semmitől sem kell tartania, gondoltam.

Ennek megnyugtató tudatában barangoltunk éjszakánként Samuval álmomban, futottam mellette, megmásztuk a fenyvesekkel borított hegyeket, ücsörögtünk ábrándozva csörgedező, tiszta vizű patakok partján. Nem is Samuba kapaszkodtam ilyenkor, hanem csak a hangjába, az repített. Amíg Samu ugatott az éjszakában, nyugodt voltam és néha már lázmentes. Gyógyító hatással volt rám Samu.

Nem csoda, hogy egyre hatalmasabbnak képzeltem el az ebet. Óriássá nőtt képzeletemben. Az ő hangja nélkül talán meg se gyógyultam volna. De amikor végre meggyógyultam, eljött értem a kocsi, hogy haza vigyen. Összeszedtem a holmimat, könyveket, kéziratokat, orvosságos fiolákat és búcsút mondtam Mátyásföldnek, a kertnek, a rigóknak. És az ismert kutyaugatásnak, az éjszakai koncerteknek.

Már kikanyarodott velem a gépkocsi az utcából – milyen szép neve van az utcának: Papucsvirág utca – amikor a fiam a sarki házra mutatott. Itt lakik a Samu. Nem akarod látni?

Megálltunk, kiszálltam és botomra támaszkodva a kerítésig mentem. Meglepődve kapaszkodtam a kapuoszlopba. Az udvaron, a bokrok közül egy apró növésű, korcs, piszkos, bozontos kutya ugatott a kapuhoz vicsorítva. Nem szóltam, csak elszomorodva ültem vissza a kocsiba. Úgy éreztem, újra meghalt bennem valami. Hát ilyen az élet, Samu. A nagyhangú törpék világa végérvényesen lejárt!

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu