|
EVOÉ Gyurkovics Tibor Nagy László nevű lovas Kedves, fiatal barátaim, tizenöt évesek, huszonöt évesek, harmincöt évesek, olvassátok Nagy Lászlót? Ismeritek Nagy Lászlót? Nem ismeritek. Nem ismerhetitek, mert mi sem ismerjük. A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején nagy csapat lovas ereszkedett le a hegyekből. Népi lovasok – ma úgy mondanánk – Csanádi Imrék, Juhász Ferencek, Simon Istvánok, Kormos Istvánok, Csoóri Sándorok akarta a történelem jól vagy rosszul, hogy lejöjjenek a poros falvakba, döglött városokba ezek a lovasok, riogatni a gyatrán aluvó, de peckes polgárokat. Akkoriban tele volt az ország nyűtt polgárokkal, akik nem tudták megszagolni a lengedező ibolyát sem. Jöttek eme lovasok, lovuk nyakán csörgedezett a veríték. Szép ménjei voltak, deli kancáik, belovagoltak Budapestre, talán éppen a Pilis oldalán, talán a férfi-dudorú Gellérthegy sziklalejtőin. Szép lovasok voltak, jó lovasok voltak. Rongymentéjük megpörkölődött a napban. De volt közöttük egy különösen szép költő, kora-ezüst fejű, deres majálisú, Lábatlan Herceg, aki csak fél lábával karolta a lovat, de keményebben sok kétlábúnál. Ő szólt a legszebben. Ifjú barátaim. A huszadik század új lovasa volt. Vörösmarty óta úgy még nem zengette a magyar nyelvet senki. Nyereg alatt törte, kék acéllá verte, megforgatta sóban, balzsamban fürdette, kalapácscsal zúzta arany darabokra, villogó lovaknak használta fogsorra, szóként vérét vette vijjogó vércséknek, szárnyuk fonákjáról vett – halálos mértéket… Belehalt a nyelvbe. Izma minden porcikája nyelv volt, gyomra fájó fodrai nyelvvé emésztődtek, ezüst koronája a temetőbe gurult. Zsigerei megszólaltak, nagy nyelven beszéltek, királyi nyelven. Hol vagy Nagy László? Hetvenöt évesen. “Játék és édes tej nem volt elég, Már harmincéves korodban tudtad. "Nem látsz a tündöklő végtelenbe, Isten éltessen!
Nagy László Vasárnap este Vasárnap este, borzasak
a fák, 1945
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|