Jegyzetlap

Ha emberi kapcsolataink mélyén nem a teremtés szándéka húzódik meg, egymás folyamatos továbbteremtésének, azaz megőrzésének, kiteljesítésének szándéka, amit a szeretet, tehát az (oda)adás irányít, nem pedig a beavatkozás, akkor nem sokat ér. Időtöltésről beszélni vagy beszélni azért, hogy szavainkkal elfödjük az (akár sebző) igazságot, mindenki tud, de nem mindenki szeret. Aki igazán teremtésből beszél, legalább annyira szívesen is hallgat, ugyancsak teremtésből. Hogy a teremtéshez milyen mélyen hozzátartozik a csönd, azt Isten teremtési „módja” mutatja. Sőt, maga a csönd teremt, csöndben teremt az ember is. Amikor beszél, már erről a megtörtént teremtésről szólnak a szavai.

Ülök egy szobában, velem szemben egy fiatalember, aki nem a – kimondhatatlan sokrétű – teremtésről ad hírt, hanem önmaga megteremtésével bajlódik. Abban a súlyos hibában találom őt, hogy azt hiszi, ez az ő dolga. Ebbéli kudarcait mondja el, s míg figyelmesen hallgatom jól fogalmazott s hűvös mondatait, fölerősödik bennem a gondolat: ez az ember épp megteremtődni nem akar. Minden egyebet szívesebben. Talán egész eddigi élete abban az igyekezetben merült ki, hogy elkerülje a megvalósulás terheit, elhárítsa a kötelességeket, az engedelmességet, a felelősséget, minden esetben sikerrel találva meg, személyesen ki az, aki ellene vétkezett. Közben az alázata fölszíne alá rejtette agresszív védekezését. A beszédmódja, a mondatfűzése oly kész, oly egyhangú, oly simán forog, mintha helikopterről néznénk; egy bástyarendszert, nem lehet ide betörni.

Mit akar ez az ember? Önmagát. Mi az tehát, amit szükségképpen rosszul ismer? Önmaga. Hogyan ismerhetné meg önmagát? Ha odaadná. Szinte akárkinek. Akárminek. Miután odaadja magát az ember, vagyis miután a másiké, alakulni kezd, mivel szenved. Vagy mivel szenvedni kezd, alakul. S minthogy vissza már nem veheti magát, beéri azzal, ami magából mindenképpen megmarad: Isten teremtői akaratával. Bármi jöjjön, erre épülhet föl a „többi”. Ez a többi különbözne attól, amit odaadott, mégis – mert csak az lehetünk, ami a lényegünk – ugyanaz maradna, de megnyíló, tökéletesedő, fokozatosan változó önmaga. Így volna befejezetlen, vagyis alkalmas az örökéletre az, ami most végletesen, túl korán látszik befejezettnek. S mindaddig az is marad, amíg ki nem lép ebből a körből, kockáztatva, amit őriz, hidegbe-melegbe mártogatva, kitéve magát annak a veszélynek is, hogy belebukhat. Különben így, ahogyan most van, „belebukva” van. Ennél csak jobb lehet. De ez a jobb átmenetileg lehet rosszabb is.

Most kimered a létéből. Örökké mérlegel, latolgat, örömtelen. Elmerülve, elveszve megtalálná azt, amit kizárólag az ő elvéthetetlen életének mondhatna, és benne az ugyanúgy biztosan fölismerhető Életet.

Vasadi Péter

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu