Mensáros Zoltán

Vízpengék

Béki Ferenc rajzoló testét körülfonta a gőz. Amíg a nők arcukat püföltetik a zuhanyrózsa forró pengéivel, hogy szaporodó ráncaikra némi gyógyírt reméljenek, addig a férfiak tarkójukat tartják víz alá meg a gerincüket, nehogy a csigolyák mentén tapogató idegrostok idő előtt elsorvadjanak.

De mire gondolhat az a vörösödő bőrű tusoló ott a szemközti fülkében? – villant át a grafikus hirtelen, és hogy jobban lásson, langyosabbra állította a csapot.

Kemény arc! – állapítja meg belül. – A töredezett ráncok különösen a szájszéleken mélyülnek el. Mintha karddal vágott sebhelyek lennének mind. A szemek alatt azonban még minden sima. Csak az orr tövénél hasad ketté a bőr. Haja rövid. Feje búbján azért még meredezik sötétebb szál. Tekintete bizalmatlan és fénytelen. Talán a bor felélénkíti majd. Mert nem itt törzsvendég, de gyakran látja eltűnni az uszoda melletti szesz szagú pincében. Szinte irigyelte most azt a néhány zsongító kortyot, amivel nemsokára a torkát melegíti majd. Ilyenkor a test talán még szállni is tudna. Megeredhet a nyelv, mint bor a meglékelt hordóból.

Az én ujjaim között viszont – borzongott végig rajta – fatuskó lesz a ceruzámból! – és hogy zavarát leplezze, forróra állította a csapot.

A csempefalú helyiségben szétterült a gőz. A szellőzőnyílás csak nehezen birkózott meg a páradús levegővel. A szürkésfehér ködcsíkok csupán akkor vékonyodtak el, amikor néhány másodpercre kinyílt a műanyag függönynyel védett csapóajtó.

És az a szakállas ott a sarokban, vajon mire gondolt? Talán felejteni akar, és így próbálja agysejtjeiből kiöblögetni a változó jelképekkel igazolni igyekvő lágerek borzalmait? Vagy a földes padlójú cselédsorok nyirkos szaga elől menekül, amit a zuhany vízpengéi sem tudnak elviselhetővé tenni? Aztán miért halnak meg gyógyíthatatlan betegségben milliók és milliók, amikor sok tudós úgy véli: maga alá gyűrte az anyagot, amikor az istenadta nép épphogy megkapaszkodhat az élet peremén.

Az a kopaszodó férfi lenéző ajkbiggyesztéssel bámul maga elé. Gondolatban talán rejtett bankbetétjeit számolgatja és unokái nevére írt házakat, melyek védelmében átvészelheti még a szűkebb esztendőket is! Persze nem tanult a múltból. Mert sehol sincs biztonság. Áttörték az atlanti falat is, és az őserdők mélye sem kínál diadalt.

Nagyot lebbent a műanyagfüggöny.

Uraim! – mondta egy újonnan belépő. – Szombaton megindul a zöldmezes pokol! – Legalább öt góllal győzünk. A fiúk kondija remek! – és tekintete diadalmasan döfte át a párafelhőt.

Senki sem figyelt rá. A lefolyókban felpúposodott a szappanhab. A középen zuhanyozó férfi, mintha ingerülten fordított volna hátat, de csak műfogsorát rejtette el ökölbe szoruló ujjaival.

Aztán mégis megszólalt valaki.

Na, na! – krákogott hátul – nem anyámasszony katonáiból verbuválták a kékeket sem! – és lábát megemelte néhányszor, mintha rúgni akarna éppen. Ugye igazam van, Ferikém!

A grafikus szája mosolyra rándult, de szótlan maradt. Csupán árnyékszerű alakokat látott maga körül, majd a képtári teremőr szemüveges alakja villant fel benne, aki – valahányszor szeretett Gulácsy Lajosa előtt ácsorgott – úgy vizslatott utána, mintha éppen le akarná emelni a falról. De hát nem tolvaj ő! Különben is hová-merre és kihez menekülhetne, ha bensőjét szintén rácsok veszik körül! – és gyorsan forróra csavarta a csapot, hogy testét ellepje a gőz.

Hajrá! – lépett a megüresedett fülkébe a zöldmezes.

Kántor Cupi bombái védhetetlenek mind. Hollandiában tanulta meg, hogy mi a futball igazán!

Csupán a vízpálcikák sziszegtek, meg a műanyag függöny roppant egyet időnként. A krákogó férfi is hátat fordított a pohosodó szurkolónak, és paragrafusokat mormolgatott magában, hogy melyikükkel lehetne megrendszabályozni a lelátók vagabundus ördögeit.

Az a bozontos hajú bizonyára a megbékélést siettetné, hiszen az örökös gyűlölködés háborúskodásra serkent. Amiért korábban teste verejtékével nemcsak ő, hanem messze felmenői is megdolgoztak már, ne hozzon végre gyümölcsöt? De lehet, hogy nem erre, hanem a gombfocira gondolt meg Klein Petire, aki kamaszkorukban úgy csavarta kapura a labdát, mintha puskával célozták volna.

Béki Ferenc azon tépelődött, hogyan rajzolhatná meg őket itt a zuhanyfülkékben… Pucéran?… vagy burkolja be valamennyiüket vélt vagy valósnak álcázott gondolataikkal? – és önkéntelenül emlékei között kezdett kutatgatni, vajon talál-e egyetlen mozdulatot is, amit a saját javára írhatna. Mert iszonyatos távolság választja el attól a segítőkészségtől, ami arra ösztönözte annak idején, hogy lekváros kenyeréből iskolai padszomszédjának is adjon, vagy súgjon az előtte ülőnek, ha megakadt a felelésben. Pedig belülről feszítette a vágy, hogy önző legyen és álnokul számító. Mégis volt elég erő benne, hogy azokat a bélyegalbumba rejtett csupasz női fényképeket elégesse a fürdőszobában.

Aztán új arcok jelentek meg. Az úszómedencében kihűlt testek szinte sisteregtek a forró gőzben.

A grafikus behunyt szemmel szappanozott. Képtelen megbirkózni önmagával. A hideg-meleg vízsugár csak néhány órára frissíti fel. Talán a fényképezés közelebb állna hozzá! – és összerezzent, ha a meztelen papírlapokra gondolt: vagy nem könnyebb teremőrnek lenni, hogy elrejtőzhessen a szemüveg mögött?

A párafelhőből időnként arcok, testek, mozdulattöredékek rajzolódtak ki, hogy aztán eltűnjenek megint.

Sötétedett, amikor a Margit hídi aluljáróhoz ért. Lábnyomok olvadtak egymásba, vagy váltak szét a villamosmegállók lépcsői előtt. Az újságárus üvegezett benyílója mellett hosszú sor toporgott. Az egyik telefonfülke csapóajtajánál koldus ült a kövön. Előre nyújtott keze vörös volt, mint a keményarcúnak a zuhanyozóban. Hegedűjén ismert dallamokkal próbálkozott.

Nakonxipán! – villant át rajta a szeretett és alig kétarasznyi festmény tébolyult alkotójának álma. Gerincét, mintha vízpengetüskék szurkálnák megint. Nehézkesen lépegetett fölfelé. Közben áramszedőszikra pattant, majd megbicsaklott az egyik kirakatüvegen. Valamikor azt tanulta, hogy a fény: hol részecske, hol meg hullám. Vagy, hogy a „véges” szó „végtelen” nélkül értelmetlen.

De én, Béki Ferenc, kicsoda vagyok voltaképpen?!

Meghívom egy féldecire! – hallotta egészen közelről.

A grafikus egy pillanatra megtorpant, de aztán gyorsan felkapaszkodott a már induló villamosra. Hajnalig hullámzó vonalakat rajzolt és színes pontokat. Csupán a papírlap közepe maradt patyolatfehér, akár éjszaka csendjében a Hold.

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu