Sarbak Gábor

Posvány?!

A katolikus szellemi életet joggal éri a vád, hogy túlzott biztonságérzetében elkényelmesedett, és emiatt elég késedelmesen válaszol — ha egyáltalán válaszol — azokra a hírekre, eseményekre vagy szellemi mozgalmakra, amelyek betöltik hétköznapjainkat, és a társadalmat foglalkoztatják. Egyszerűbben fogalmazva, sokszor úgy teszünk, mintha nem ebben a világban élnénk, időnként némi távolságot lehet felfedezni egy-egy katolikus cipőtalp és a kiábrándító valóság között. Mert a valóság most is kiábrándító, és benne mi magunk is. Elég nagy baj, hogy szellemileg elpuhultunk, és a felebarátainkat foglalkoztató nagy kérdésekben nem hallatjuk hangunkat. Időnként hallatjuk, és akkor elszorul az ember szíve, hogy hogyan, milyen igénytelenül, ostobán történik mindez. Még egyszerűbben: nem is próbáljuk alakítani a társadalmat azzal, hogy véleményünknek hangot adunk. Belterjes világunk vélt biztonságában eljátsszuk a „kisebb hibák vannak, de mégis haladunk” című szürke közhelygyűjteményt. Nyilvánvaló, hogy a nagy válaszok a megváltás ténye óta adottak, de minden korban szükséges ezeket közérthető és értelmes formában a többiek elé tárni, és saját életünket példaként felmutatni, mint hiteles tanúságot, ha nem is mindjárt az igazságról közvetlenül, hanem arról, hogy létezik igazság és érdemes is feléje törekedni. Hisszük: sziszifuszi munkával, de nem sziszifuszi reménnyel!

Az evangéliumokat tovább kell írni életvitelünkkel. Nem mintha a nagy kérdések könnyen megválaszolhatók lennének, de legalább törekedhetnénk a válaszadásra. Sőt: ösztökélhetnénk a rosszul válaszolót arra, hogy keressen magának megfelelő helyet a katolikus közéletben. Feladat van elég, ember kevés. Imádkozhatnánk azért, hogy a világi életben elfoglalt katolikus címkéjű fényűzésünknek (adott esetben a példa kedvéért: kellemes lakás, jó autók, mobiltelefon, finom konyha, akár jól szabott reverenda, biztos jövedelem, gondtalan élet) maradéktalanul megfeleljen szellemi és spirituális luxusunk is. Akinek az Úristen hivatalt adott, adjon neki észt — lelkületet, alázatosságot — is. Ezért nagyon sokat kell imádkoznunk. Legyen tartalom a külsőség mögött. Sutor, ne ultra crepidam – magyarul úgy mondhatnánk: Suszter, maradj a kaptafánál. A tisztességesen elvégzett cipőtalpalás számomra üdvösségszerzőbb cselekedet egy pénteki húsos ebéd után jócselekedetként megírt körlevélkénél. Javaslatom: egyszerű pénteki böjt, és jócselekedetként egy értelmes emberre kell bízni a körlevelet. Úgy is alá lehet írni.

Nem téveszthetjük szem elől, mi adja alapvető biztonságérzetünket: megváltottságunk befejezett tény. Ezen túlmenően azonban nekünk kell állandóan újrafogalmaznunk saját katekizmusunkat, és hibáinkat rendületlenül magunk előtt görgetve kell előre botladoznunk. A hivatalos katekizmusra hagyatkozni — hogy az úgyis megoldott már sok mindent —, a szellemi és lelki tunyaság legbiztosabb jele. Sajnos egyházunk (történelmi és mai) arcán sokszor ez az önelégültség, az elégedettség simítja ki a gondok barázdáit. A quieta non movere (a nyugalomban ne mozdíts), vagyis az állóvizet csak ne kavarjuk fel, sokszor alkalmazott elve vezetett el jónéhányunkat a csalóka biztonságérzethez, az abban való megnyugváshoz. Unalmas posványban élünk biztosnak tartott elveink között, megnyugodva mindig abban, amit felülről kapunk, vagy...

Vagy képesek vagyunk-e arra, hogy tisztelettudóan kényelmetlen kérdéseinkkel segítsünk alkalmanként kissé aluszékony katolikus értelmiségünkön és vezetőin: álljanak már ki határozottabban és hangosabban hitünk mellett, az evangélium mellett, és határozottan merjenek szembenézni a minket utálókkal. A lelkiismeret esetleg fölébe kerekedhetne a diplomáciai megfontolásoknak, és akkor nem kell olyanokkal egy asztalhoz ülni, akikkel nem való: a múlt hónap elején rendezett juniálison mosolygó résztvevő rövid hónapra rá Szűz Máriát katolikus rendezvényen emlegette. Szép volt.

Katolikus voltukat sokan nem rejtik véka alá munkahelyükön, vagy éppen templom előtt elmenve magukra keresztet vetve, pedig nem mindig kényelmes vagy éppen kifizetődő az árral szemben úszni. Nyitott szemmel járva a városban lehetetlen nem észrevenni, hogy apácáink rendi ruhájukban derűsen vállalják hivatásukat, a kérdő és megvető tekinteteket egyaránt. Papjaink bizonyára másképp, nem ilyen egyszerűen, tesznek tanúságot. Ha van a katolikus társadalomban alul elégedetlenség, akkor ennek szüksége van és igénye lenne felső biztatásra és irányításra. Vajon képesek-e a felüllevők önmaguk radikális, lelkiismeret-vizsgálódásos megtisztítása, esetleg halovány mea culpa — nem mondom, hogy rebegjék hozzá: maxima (én igen nagy vétkem)— után arra, hogy őszintén társak legyenek egy katolikus szellemi és spirituális feltámadásban?

Írásom végén, hogy ne essék félreértés, leszögezem: én kötelességtudóan optimista vagyok. Tudom, hogy minden emberben a lényeg belül, nagyon belül van, időnként nem is tudunk róla, mert annyira belül van. És ott már nem a világi vagdalkozások számítanak, egyedül csak az utolsó sóhaj: Jaj Istenem! Ezért vagyok optimista.

(A szerző irodalomtörténész, a Szent István Társulat elnöke.)

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu