 |
 |
 |
 |
2000.
július23. |
Összeállításunk a szombathelyi egyházmegyéről |
.
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
(ezerötszáz gyors) Késő Egyre fájdalmasabb tapasztalatom, hogy folyamatos késésben vagyok. Ma reggel ágyból ugrasztott ki kedves jó ismerősöm telefonhívása: meghalt az édesapja. Kedves jó ismerősöm tudja, ez hír. Vagyis akkor lesz hír, ha közzé tétetik. Telefonált, hogy elérje a lapzártát, én meg morgás nélkül raktam le a telefont: ez a dolgom, hogy lehetőleg idejében segítsem közzé tenni a híreket. Ilyen mesterség ez: a gyászhír is csak hír. A hír időben eljutott oda, ahová kellett, bekerült a mi lapunkba is, hogy tegnap este solymári otthonában meghalt Magyar Ferenc, az Új Ember nyugalmazott felelős szerkesztője. A híradással nem késtem, de lekéstem egy utolsó beszélgetésről. Kollégámmal hetek óta tervezgettük, tegnap délután végre elhatároztuk, hogy másnap, azaz ma fölhívjuk és fölkeressük. Tudtuk, jó ideje nincs jó bőrben, hátha fölvillanyozná kicsit egy jó beszélgetés, amelyet augusztus 6-i számunkba terveztünk: akkor lesz 55 éves az Új Ember, kértük volna, idézzen fel néhány izgalmas epizódot. Erre már nem került sor. E tervezgetett interjún kívül személyesen is tartoztam még neki egy beszélgetéssel. Nyolcvanadik születésnapján írtam róla: nem dicshimnuszt, hanem az objektivitásra törekedve is szubjektív valamit, értékelve erényeit, de – a tőlem telhető tapintattal – utaltam az általa betöltött szerepkör ellentmondásaira is. Kicsit tartottam akkor a találkozástól, de írtam, amit írtam. Máig vállalom. Megköszönte és hozzáfűzte: tapintatos voltál. Zavartan azt válaszoltam, igazságos szerettem volna lenni. Nagy igyekezetemben, hogy igazságos legyek, akkor – és azóta is – elfelejtettem megköszönni neki, hogy újságíró lehettem, hogy sok mindent megírhattam és, hogy sosem kellett olyat írnom, amit nem akartam. Ha későn is: köszönöm, Feri bácsi. Kipke Tamás
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
