Meghalt Magyar Ferenc

Lapunk nyugalmazott felelős szerkesztője, Magyar Ferenc, Aranytollal és Stephanus-díjjal kitüntetett újságíró életének 85. évében, július 13-án, solymári otthonában visszaadta lelkét Teremtőjének.

1916. január 11-én született a felvidéki Ipolygalsán. Gimnáziumi tanulmányait Losoncon végezte. Érettségi után a kassai Új Élet című katolikus folyóiratnál dolgozott, és bekapcsolódott a szlovákiai magyar katolikus ifjúsági egyesület munkájába, idővel annak központi titkára lett. 1939-ben Budapestre került, a KALOT sajtótitkáraként dolgozott, majd Észak-Erdély visszacsatolását követően népfőiskolai igazgató volt Csíksomlyón. A háború után visszatért szülőfalujába, majd családjával együtt a „lakosságcserének” nevezett kényszerű áttelepülés keretében visszakerült a megcsonkított Magyarországra.

1947-ben lett az Új Ember munkatársa, 1971-ben felelős szerkesztője. Ezt a tisztséget 1989 őszéig, nyugalomba vonulásáig töltötte be.

Gyászolja felesége, 7 gyermeke, 16 unokája és két dédunokája, tisztelői, barátai és egykori munkatársai. Az Új Ember közössége saját halottjának tekinti Magyar Ferencet.

Az engesztelő és hálaadó szentmisét a solymári katolikus templomban mondják július 29-én 10 órakor; ennek keretében kerül sor a temetési beszentelési szertartásra is. Ezt követően helyezik sírba a solymári temetőben.

Bíró László püspök

Az őrlés a fontos...

Búcsú Magyar Ferenctől

Tudatos életemet végigkísérte az Új Ember, és annak szerkesztője, Magyar Ferenc. Kispapként kezdtem rendszeresen olvasni az egyetlen magyar katolikus hetilapot, amely akkor, a hetvenes évek legelején a maga négy oldalán igyekezett pótolni a hiányzó lelkiségi folyóiratokat. Teológiai tájékozódást nyújtott, hírt adott a hazai egyház eseményeiről és mindeközben ébren tartotta a lelkekben a reményt. Kitűnő szerzők írásaival találkozhatott az olvasó, ebben a lapban „fedeztem fel” Pilinszky Jánost és Vasadi Pétert, örömmel olvastam a katolikus újságírás nagy öregjeinek - Sinkó Ferenc, Kunszery Gyula, Ijjas Antal és hosszan sorolhatnám a neveket - írásait az 1971-től Magyar Ferenc nevével jegyzett, szerény küllemű, de pótolhatatlan újságban. Az ő keze alatt tanulta az újságírás mesterségét és etikáját az a - ma már igencsak középkorú - fiatalabb nemzedék, amely ma meghatározza a lap arculatát.

Olvasóként emlékszem az apró örömökre: amikor nagy ünnepeken két oldallal bővebb terjedelemben jelenhetett meg az újság, amikor egy-egy fontos cikket sikerült úgy megírni, hogy benne maradhatott az a világító mondat vagy bekezdés, az üzenet, amelyet úgy kellett elrejteni, hogy csak az találja meg, akinek szól, aki jószántából és nem hivatali kötelességből olvasta a lapot.

Sokáig úgy láttam őt, mint az „egyszemélyes, laikus anyaszentegyházat”, olyan embert, akiről a zsinat beszélt: aki világiként feladatot és felelősséget vállal egyházában, egyházáért. Akkor cselekedett így, amikor nyilvánosan még kevesen tehették ezt meg. Nemcsak beszélt a világiak szerepéről az egyházban, nemcsak magas fórumokon vállalt feladatokat, hanem példaértékűen a saját egyházközségében is. A II. vatikáni zsinat tanítását nagyobbrészt az általa vezetett Új Emberből ismerte meg a szélesebb magyar katolikus közvélemény, az ő szinódusi tudósításai mutatták a korszakos esemény továbbélését a világegyházban.

Írásaiban gyakran szólt a családról: felelősen, megfontoltan, és olyan hangon, hogy érezhető volt, nem pusztán elméleti fejtegetések ezek, hanem meggyőződés, életélmény húzódik meg a mondatok mögött. Szemérmesen írt, mégis megrendítően vallott olykor hitéről, hazaszeretetéről - akik személyesen ismerhettük, tanúsíthatjuk, emberi gesztusai is hitelesítették a leírtakat.

Bejárta Európát, sok távoli táján is megfordult a világnak, több nyelven beszélt, de mindenestül magyar maradt. Amit idegenben látott, amit szellemi poggyászként hazahozott, sietett megosztani az olvasóval. Azzal az országgal, amelyet nagyon jól ismert: az ötvenes-hatvanas években riporterként fáradhatatlanul járta a magyar vidéket, ismerte azoknak az életét, akikről és akikhez szólt - bizonyság erre gazdag újságírói életműve mellett szépirodalmi munkássága is. Amikor magyar ügyekért dolgozott, a határon túliakra is gondolt. Az Új Ember - amint lehetett, sőt mondhatnánk azt megelőzően - az elsők között kezdett írni a hazai sajtóban a kisebbségben élő magyarokról. Szerkesztője jól ismerte az elszakított magyarság életét, hiszen sokáig maga is kisebbségi sorban élt. A határon túlra is eljuttatott Új Ember ott még többet jelentett az olvasóknak, akik nemcsak hitük, hanem magyarságuk miatt is megbélyegzettek voltak.

Magyar Ferenc a magyar egyház jövőjét építgette: írásaival, szerkesztőként, közéleti szerepvállalásaival és az egyházpolitikában való részvételével. A hetvenes-nyolcvanas években Lékai László bíboros és Cserháti József püspök mellett meghatározó szerepe volt a hazai egyház életlehetőségeinek tágításában. Azonosult a Lékai bíboros által megfogalmazott „kis lépések” politikájával, de azon volt, hogy azok a kis lépések valóban meg is történjenek.

Az a fajta újságíró volt, aki egyaránt tudott szólni az egyszerű emberekhez és az értelmiségiekhez. Olyan ember volt, aki hangot talált a politikailag másként gondolkodókkal is. Tudomásul kellett vennie a realitásokat: igyekezett szót érteni a hatalommal is - ezt sokan hibájaként rótták fel. Az egyház életlehetőségeit akarta tágítani, miközben sokan, akik őt bírálták, passzív rezisztenciába húzódtak. Azt azonban kritikusai sem tagadhatják, hogy a Vatikán akkori keleti politikájának szellemében és szolgálatában dolgozott, az egyház javát szem előtt tartva.

Felelősséget érzett az egyházért és a társadalomért. Olyan ember volt, aki mert kockáztatni, talán még a maga jóhírét is kockára téve.

Vízimolnár fia volt. Tudta, nem lehet úgy őrölni, hogy az ember ruhája ne legyen lisztes, a cipőjére ne ragadjon sár. Hivatkozhat arra a molnár, hogy azért nem őrölt, nehogy lisztes legyen a kabátja; azért nem javítja meg a lapátkereket, nehogy sár ragadjon a cipőjére? Magyar Ferencnek volt annyi hite, hogy tudta: az őrlés a fontosabb.

Amikor 1989-ben elfogadták a lemondását, tudomásul vette, hogy egy új korszak következik. Magas pozíciójától megválva is tovább szolgálta egyházát szűkebb pátriájában és művelte mesterségét: szerkesztette a Kalász című kis újságot és írt is bele. Példát adott ezzel is: tábornokként, majd egyszerű vitézként is tudta szolgálni az ügyet.

Tizenkilenc éven át szerkesztette az Új Embert. A gyakorlatban semmi jelentőséggel nem bírt, de tény: főszerkesztői kinevezést nem kapott. Az impresszum, egykori munkatársai és a lap olvasói azonban egybehangzóan tanúsíthatják, hogy nemcsak a szakmai szóhasználat szerint, hanem a szó igazi, mély értelmében is - felelős szerkesztő volt.

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu