Zarándokolni jó

A fiataloknak vannak megérzéseik, amelyek néha boszszantanak, de néha kellemesen meglepnek bennünket. E megsejtések közé tartozik az a jelenség is, hogy a fiatalok szeretnek elmenni valahová közösen. Amikor pedig vallásos fiatalokról van szó, akkor ez az elmenés zarándoklattá válik. Emlékezzünk csak a manilai kétmillióra vagy a párizsi egymillióra. Minden jel arra mutat, hogy a szentévi római zarándoklást is ők fogják a legjobban megérteni. Miért zarándokolunk tulajdonképpen?

A kereszténység kinyilatkoztatott vallás. Ezt a tényt úgy is lefordíthatnánk a mindennapi lelkiélet nyelvére, hogy a Megtestesülés előtt az ember kereste Istent, de sohasem volt biztos abban, hogy megtalálta-e. A Megtestesülésben viszont Isten kereste és találta meg az embert. A hívő ember tudja, hogy Isten nem csak megtestesült, hanem itt is maradt, tehát jelen van a világban. Ennek a történelmiségnek a megsejtése a szent helyek világa.

A zarándoklás rendszeresen csoportban történik. A közös hit, a megosztott hit ereje jut benne kifejezésre. Ez különösképpen meghatározó a kereszténységre. Senki sem válik hívővé csak a maga erejéből. A Katolikus Egyház Katekizmusa határozottan állítja, hogy a hit a közösségben bontakozik ki: “A hit személyes cselekedet: az ember szabad válasza az önmagát kinyilatkoztató Isten kezdeményezésére. A hit azonban nem elszigetelt személyes cselekedet. Senki sem képes egyedül hinni, mint ahogy egyedül élni sem. Senki nem adja a hitet önmagának, mint ahogy életét sem magának köszönheti. A hívő mástól kapta a hitet át kell adnia másoknak. Jézus és az embertársak iránti szeretetünk arra sarkall, hogy szóljunk másoknak hitünkről. Így minden hívő mintegy láncszeme a hívők nagy láncának. Csak akkor tudok hinni, ha mások hite fönntart és hitem révén, én is hozzájárulok mások hitének fönntartásához” (KEK 166).

Amikor azonban a fiatalokról van szó, akkor a közös zarándoklatnak az elmondottakon túl van még egy másik, személyiséget formáló, pozitív hatása is. A csoportban ugyanis fontos érési folyamat talál optimális kifejeződési lehetőséget: a másik felé való megnyílás, ami lépésekben történik, vagyis dinamikus folyamat. E kibontakozás főbb építőelemei a következők:

Tisztelni a másikat. Ez az emberközti viszonyok érzelmi vetülete. Tisztelni a másikat annyit jelent, mint elismerni másságát annak a teljes gazdagságában. Csak a „megosztott” tapasztalatok tesznek bennünket fogékonnyá mások értékei iránt.

Megérteni a másikat. Ez az emberközti viszonyok értelmi vetülete. Mindenki egy megismételhetetlen, titokzatos világ. Az együttlét lehetőséget ad arra, hogy betekintést nyerjünk a másik belső világába és ez a felfedezés mindig tiszteletet parancsol.

Magunkat ajándékozni a másiknak. Ez az emberközti viszonyok operatív, cselekvő mozzanata. Tudjuk, hogy ennek legnemesebb kifejezése a jézusi elv, miszerint senkinek sincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja felebarátjáért. Ez nem tételezi fel szükségszerűen a tényleges halált, hanem megvalósítható értékeink, képességeink, tehetségeink, tudásunk nagylelkű ajándékozása révén is.

Párbeszéd, tolerancia, együttműködés. Ez az emberközti viszonyok társadalmi vetülete. Senki sem birtokolja a teljes igazságot. A másikkal való találkozásban megszületik a viszonylagosság tudata, amely képessé tesz a kölcsönös kiegészítésre.

Szeretni a másikat. Ez az emberközti viszonyok vallásos vetülete. Nem jelent szükségszerűen érzelmi fellobbanást, hanem Szent Pál szeretethimnuszának értelmében a másikra mondott igent: “A szeretet türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem kevély, nem tapintatlan; nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel, nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli, mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (v.ö. 1Kor 13,4-7). Akik a Szentírást magyarázzák, azt mondják, hogy a szeretet fönt felsorolt jellemzőit az eredeti szöveg 15 igével fejezi ki, ami azt is jelenti, hogy a szeretet nem (csak) érzelem, hanem elsősorban cselekvés.

Zarándokolni tehát jó: vallásilag, pszichikailag, emberileg. A közös zarándoklat, amelyet egy cél motivál, a közös hit ihlet, a megosztott örömök és fáradságok színeznek, nagyszerű keret a mások felé való kibontakozásához. A zarándoklás továbbá gyógyító hatással van. Gyakran eszembe jut egy angol orvossal való találkozásom, aki minden évben elkísérte a Lourdes-i betegzarándoklatot. Tapasztalatait egy orvosi szakfolyóiratban leközölt tanulmányban rendszerezte. Arra a következtetésre jutott, hogy még azok a betegek is, akik nem részesültek semmiféle csodás gyógyulásban, lelkileg felfrissülten, pszichikailag megerősödve tértek viszsza, pontosan hitükben való megizmosodásuk következményeként. Mindenkinek, még a fiataloknak is, vannak megoldatlan problémáik, lelki gubancaik, pszichikai megterheléseik. A „gyógyulás” nem mindig abban nyilvánul meg, hogy csodamód, mintegy gombnyomásra eltűnik a teher, hanem sokszor abban, hogy új erőt, új ihletet, új lelkesedést találunk, amely továbbsegít bennünket életutunkon. A lelki egészség mércéje nem is az, hogy valakinek nincsenek problémái, hanem az a képesség, hogy birokra keljen velük, hogy elfogadja őket, hogy megtanuljon velük élni és dolgozni. Biztosan ismerünk olyan fogyatékosokat, akik minden terhük ellenére alkotnak és derűsen elfogadják az életet. A zarándoklás végül jó alkalom arra, hogy hálát adjunk Istennek. A hívő ember tudja, de aki nem hisz, az is sejti, hogy az élet, az egészség, a jólét a béke, stb. , nem „jog”, hanem „ajándék”. Ezért a megelégedett élet alapállása nem a saját jogainkért való elkeseredett küzdelem, hanem a hálaadás. Innen a sok kegytárgy, amit az emberek hálából visznek a szent helyekre, hálaadásuk jelképes kifejezéseként.

Szentmártoni Mihály SJ

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu