Jegyzetek a liturgiáról

Hangszerek a liturgiában

Annak ellenére, hogy az ószövetségi Szentírás gyakran emlegeti a hangszereket, s hogy a 150. zsoltár valóságos instrumentáriumot hív az Isten dicséretére, az egyházatyák szinte makacsul elzárkóztak attól, hogy a hangszereket beengedjék a templomba. Valóban, néhány esettől, például az afrikai egyházak csengőcskéitől eltekintve nincs hangszer a keresztény liturgiában egészen a középkorig. Később pedig a reformáció egyes ágazatai is – visszatérve az ősi puritán szokásokhoz – kiűzték a hangszereket a templomból. Mi lehetett ennek az elutasításnak az oka? Az egyházatyák két érvet hoztak fel, s azt hiszem, mindkettőből adódik ma is tanulság.

Az egyik ok: a leghalványabb árnyékát is kerülték annak, hogy a zenét szórakoztatásra használják a templomban. A zene úgy kerül az istentiszteletbe, mint az emberi hangnak a hódolata, s ezen keresztül az emberi test és lélek hódolata, sőt, mint a kinyilatkoztató isteni szó megnyilatkozási módja. Ehhez az ideálhoz képest művinek, a közvetlen emberi megnyilvánulástól, emberi szótól eltávolodónak, mondhatni gépinek érezték a hangszerek bevonását. Amikor az ószövetségi hangszeremlítéseket magyarázzák, újból és újból kijelentik, hogy a testi Izraelhez illettek az anyagi szerszámok, a lelki Izraelhez egyetlen hangszer illik: az ember maga, akinek instrumentuma a saját teste, hangszálai, torka. S habár a zenetörténet úgy alakult, hogy ma már jobban érezzük a hangszerek játékában is az emberi megnyilatkozást, az emberi hangot, a zenének ezt a szórakoztató (akár nemesen szórakoztató) jellegét távol kell tartani a liturgiától. Az eszmény ma is az ember minél teljesebb részvétele az istentiszteletben, mégpedig nem általában, hanem itt és most. Ezért olyan undorító, amikor egy-egy elvetemült nyugati templomban egyszercsak magnetofonzene szólal meg a legszentebb kellős közepén.

Az egyházatyák másik érvében is van megfontolandó és alkalmazandó szempont. Azt mondták, hogy a hangszerek az emberben konkrét aszszociációkat, gondolat-, képzelet- és érzettársításokat keltenek. A pogány kultuszok és lakomák, színházi és cirkuszi előadások, a császári protokoll, orgiasztikus temetések és bordélyházak hangulatát idézik fel az egyes hangszerek – hát maradjanak is meg ott, ahová valók! Bizonyos, hogy a hangszerek képzettársításai is változtak az idők folyamán. Az orgonáról ma már nem a cirkuszok és császári ünnepségek jutnak azonnal eszünkbe, s nem jelenik meg egy hangszer hangjára a templomban rögtön egy valami egészen más hangulat. De a dolog semmiképpen sem veszélytelen, s kellő óvatosságot kíván. Semmiképpen sem lehet érv egy hangszer és zenéje mellett annak „vonzóereje“. Nekünk nem az a fontos, hogy valaki akármiért is, de bejöjjön a templomba, hanem az, hogy ott mi történik vele és benne.

A zsinat bölcsen tisztában van a hangszer-asszociációkban bekövetkezett történeti változásokkal. De az elvekből nem enged: „A latin egyházban nagy tiszteletben áll a hagyományos (!) orgona, mert ennek hangzása csodálatos módon tudja fokozni a liturgikus szertartás fényét, és a hívők lelkét nagy erővel tudja Istenhez és az égiekhez fölemelni. Szabad más zenei eszközöket is megengedni az istentisztelet végzésében... amennyiben azok alkalmasak szent használatra, vagy erre alkalmassá lehet tenni őket, azután megfelelnek az Isten háza méltóságának, és a hívők épülését valóban elő tudják mozdítani.“ (Lit. Konst. 120. pont)

Dobszay László

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu