Illés Sándor

A félelem

A félelem árnyékként követ bennünket egész életünkön át. Olykor előttünk jár, olykor meg makacsul utánunk, de sosem hagy bennünket nyugton. A jelenséggel foglalkozó, a legmélyebb lelki vizekre lemerülő tanulmányok is foglalkoznak a félelem állandó, gyakran megmagyarázhatatlan (velünk született) jelenlétével. A félelem forrásai különbözők, az életkörülményektől függően jelentkezik. Van kis félelem, borzongató, vissza-visszatérő, van bénító és állandó, de van torkot szorító, fojtogató, akaratot bénító is.

Távol áll tőlem a tudományos fejtegetés, nem is értenék ehhez, de be kell vallanom: félek. A félelem diktálja ezeket a sorokat is. Hogy mitől? A betegségtől jelenleg. Balesetem volt, azóta nehezen állok talpra, és állandóan gubbaszt mellettem a rémületes szörny, az utálatos gnóm, a riadalom; mi lesz, ha így marad az állapotom? Ha nem tudok majd kisétálni többé a Városligetbe, megkerülni a tavat, elnézelődni a szárnyukat vidáman csattogtató vadkacsák hangos birodalmában?

Úristen, hogy utáltam mindig a villamost, a koszos autóbuszt, a magas lépcsőjű trolit, amelynek első példányát Sztálin születésnapján indították el. S most lám, arról álmodom, hogy talán jő majd a nap, mikor felpattanok egy hatos villamosra a körúton, és vidáman, a kapaszkodót fogva utazom Budára. Hová is? Mindegy, csak menjek, járjak, éljek újra!

A múlt éjszaka azt álmodtam, hogy fiatalokkal fociztam, s nekem kellett értékesítenem egy tizenegyes büntetőt. Berúgtam. Egyből! Reggel boldogan ki akartam ugrani az ágyból, de kiderült, hogy képtelen vagyok járni. Sírva fakadtam.

Igen, a vak, a világtalan látni szeretne, érzékelni a színeket, mert nem tudja milyen a kék mennyboltozat, meg a bíbor naplemente; a béna meg járni akar, különösen ha ismeri már a siető léptek alatt megcsikorduló kavics feljajduló sikoltását. Istenem, milyen csodálatos muzsika ez a fülnek.

Milyen diadalmasan gyűrném a lábam alá a salakot, ha még egyszer járhatnék rajta egyedül, segítség nélkül, vagy ha futhatnék, kergetve valakit. Mondjuk saját magamat, az életemet, ami olyan könnyelmű volt, hogy soha észre nem vettem, milyen csodálatos érzés járni, futni, menekülni is akár! (Az élet bővelkedik ilyesmiben.) No és a tánc! Amikor gyengéden derékon fogtuk a kedvest, s tüzes pillantásától felbátorítva lépkedni kezdtünk a parketten a zene lassú, andalító ütemére! De a mellettem gunnyasztó rém nem engedi továbbgondolni az emlékeket sem, belém mar, és azt súgja a fülembe: Te már soha többé nem táncolhatsz. Hogy tangó? Valcer? Semmi. Mankót kapsz esetleg.

Hallom is a koppanását, mintha valóban mankón közeledne valaki. Ő, az ismeretlen, a félelem. Hát így él velem, így fojtogat, elsorvaszt, fél éjszakákon át csak a menynyezetet bámulom álmatlanul, harcolva egy láthatatlan rémmel, amelynek polipkarjai vannak, s kegyetlen, könyörtelen, a szívembe fészkelte magát, és nem hagy nyugton. Bele lehet ebbe bolondulni!

Voltak emberi nagyságok, akiknek elegendő volt meleg otthon helyett akár egy hordó. Egy másik nem a gyiloktól félt, ami – merénylő zsoldos kezében megvillant, hanem a napfényt sajnálta, amit hóhérai elfogtak előle. Egy római fiatal a karját égette el a láng fölött. Nagy szellemek. A kis dolgokban is vannak óriások! Húsvétkor járt nálam egy Garay téri csavargó, egy hontalan, akit már régóta ismerek. Köszönteni jött. Megkérdeztem tőle, mivel kínálhatom meg? Azt mondta, csak egy pohár vizet kér, szeretné bevenni a gyógyszerét, mert nagyon fáj a feje. Aztán elment.

Nekem még ennél is szerényebb a kívánságom. Nem nagy dolgokat kérek ájtatos fohászaimban, nem akarok több gólt rúgni, s futni se zöld, nagy réten, amely tele van virággal. Csak arra vágyom, hogy egy poros, kavicsos utcán még egyszer végigmenjek. Egyedül, támogatás nélkül.

Egy nagyobb kavicsot rugdosnék magam előtt pajkosan, mint régen, amikor még járókelő voltam magam is...

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu