Család, házasság nélkül?

Beszélgetés Bolberitz Pállal (2.)

A közelmúltban több olyan tudományos tanácskozást, illetve nyilvános demonstrációt tartottak, amelyek középpontjában a család, a gyermek és a magzat védelme állt. Bolberitz Pál teológus és filozófus előadásai e témakörben is mindig nagy visszhangot váltottak ki. A professzor olyan összefüggésekben, olyan távlatokban szemléli korunk problémáit, amely szemlélet nemcsak helyzetelemzést ad, hanem programot is tár elénk.

Korábban politikai-ideológiai kísérlet alanyai voltunk, most gazdasági elméleteket próbálnak ki rajtunk. S minél inkább a szabadság hajszolása folyik, annál nagyobb a bizonytalanság. Ez pedig bármikor anarchiába csaphat át.

— A kapitalista közgazdasági elmélet így szól: akkor lesz jólét egy országban, ha vannak rendkívül gazdag emberek — tudjuk, hogy tisztességes eszközökkel lehetetlenség ilyen gazdasági előnyt elérni —, s ez a gazdagság majd „legyűrűzik” az alsóbb rétegek felé. Csak azt nem tudjuk, hány évszázadig tart ez a „gyűrűzés”.

Nem csodálkozhatunk tehát azon, ha ilyen helyzetben elemi ösztönök törnek elő az emberből. A szellemi felépítményszerű kategóriák – hogy marxista kifejezést használjak – háttérbe szorulnak, s ezzel visszatértünk a házassághoz és a családhoz. Mit tehet az a fiatal, aki tudja, hogy nincs esélye önálló lakáshoz jutni, s hogy tisztességesen fölnevelhesse gyermekeit? A tisztességesen azt a normát jelenti, amely szerint az iskolában, a televízió által nevelődnek az emberek: magas anyagi igényeket gondolnak el gyermekük számára, s el sem tudják képzelni, hogy alacsonyabb létszinten is boldog lehet valaki. Azt nevelték és nevelik a fiatalokba: a boldogság egyenlő bizonyos anyagi javak birtoklásával. S ha kiszámítja a fiatal, hogy ezt nem tudja megszerezni az adott rendszerben, arra a következtetésre jut, hogy nincs értelme szaporodnia.

A környezet hatása rendkívül erős ebből a szempontból. Mindenki viszonyít, s a szegénység és a gazdagság relatív fogalommá válik.

— A fiatalok belső logikája szempontjából ezt a gondolkodásmódot meg lehet érteni. Csakhogy fölmerül a kérdés: mi a feladata az államhatalomnak? A kapitalista, liberális társadalommodellban az, hogy mindezt nézze, s hagyja bontakozni? Aligha. A kiemelkedő liberális ideológusok – gondoljunk például Rousseau Társadalmi szerződésére – már a tizennyolcadik század végén azt hangoztatták, hogy az állam a közjó legfőbb őre legyen.

E szerint az állam kötelessége a közösség javának őrzése, nem pedig a kizsákmányolás támogatása. Az osztó igazságosság elve érvényesüljön. De ne úgy, mint Magyarországon, ahol mindenfajta törvényt kitalálnak arra, hogy úgy lássék, mintha így lenne, a gyakorlat azonban mást bizonyít.

A jogállamiság csak akkor tud érvényesülni, ha a társadalomban erkölcsi tartás működik. Súlyos tévedés, ha valaki azt hiszi, hogy az ember vallásos hit nélkül képes erkölcsös lenni. A tapasztalat bizonyítja, hogy vallásos hit nélkül közvetlen indulati, ösztönös, önző érdekei alapján cselekszik. Az első gondolata az, hogyan tudja kijátszani az állam törvényeit.

Mintha III. Richárd híres monológjának szavai csengenének vissza sokak életvezetésében: elhatároztam, hogy gazember leszek. S a gazemberséget már nem is érzi annak.

– Ha pedig valaki tisztességes kíván lenni, azaz az erkölcs átfedi a jogi törvényt, alig marad életlehetősége. Disszidálni nem tud, nincs hová, erre ma már semmi esély, megszűnik az életkedve, s két lehetősége marad: vagy a kisstílű (betörés, lopás), vagy a nagystílű (fehérgalléros) bűnözés.

Ilyen helyzetben, amikor az önfenntartás válik az élet központi kérdésévé, azok a fiatalok, akik semmiféle vallási nevelést nem kaptak, nem foglalkoznak a fajfenntartással.

A pszichológia az önfenntartási ösztönt tekinti a legerősebbnek, amelyet a fajfenntartási követ. A fajfenntartás, az önfenntartás személyességével szemben a nagyobb közösség, a társadalom érdeke. Magyarországon, ahol évente mintegy negyvenezerrel vagyunk kevesebben, vajon a nagyobb közösségnek, az államnak, a társadalomnak érdeke-e a fajfenntartás?

— A fajfenntartás kifejezés helyett, amely súlyosan terhelődött, helyesebb úgy fogalmazni: érdeke-e az államnak, s ha igen, mennyiben, fönntartani azon emberek közösségét, akik elfogadják — legalább nagy összefüggéseiben — az ezeréves magyar múltat, s a Duna-Tisza mentén élnek a jelenlegi, a trianoni határok között? A magyar állam vezetői, a magyar társadalom érdekeltek-e abban, hogy ez a lakosság fönnmaradjon, vagy az az érdeke, hogy kihaljon, s helyükre másokat telepítsenek be. Ennek eldöntése nem az egyház dolga. Ez azonban olyan kérdés, amellyel szembe kell néznie az országnak.

Látható-e a mostani politikai hatalom nemzetmegtartó szándéka?

— A jelenlegi kormány kísérletet tesz erre, de sok esetben meg van kötve a keze. Itt van például a magzati élet védelméről szóló törvény, amelyet – tartalmánál fogva – általában abortusztörvénynek neveznek. Ennek módosítása során aligha számíthatunk lényegi változásra. A parlamenti képviselők ugyanis annak az országnak a lakosságát képviselik, amelynek értékrendje igen távol áll a keresztény értékrendtől. Az abortuszt azért nem tekintik bűnnek, mert materialista világnézetük alapján — a marxista kifejezést elhagyták mellőle, így egyszerűen „csak” materialisták — úgy gondolják, hogy az ember kizárólag biológiai massza. Nincs szellemi lelke, illetve ha van is, az ennek a biológiai masszának a lepárlata. Így az édesanya méhében létrejövő „masszára” úgy tekint az anya, mint a saját fogára, vagy valamely „káros” daganatra, amellyel azt tehet, amit akar. Ez ma a magyar társadalom többségének álláspontja.

Orvosok és jogászok – rendszerint valamilyen külföldi tekintélyre hivatkozva – állapítják meg, hogy mikortól kezdve ember az ember.

— A kereszténység ezzel a felfogással nem ért egyet, s nem is törődik vele. A püspöki kar az abortusztörvénnyel kapcsolatban határozottan nyilatkozott. Ebben világosan kimondta: az emberi élet testestül-lelkestül a fogantatás pillanatától kezdődik, csak ez az élet még potenciális, és nem aktuális élet. Isten a fogantatás pillanatában mindenkinek külön szellemi lelket teremt, a test pedig nyilvánvalóan hordozza a szülők genetikai örökségét. Ezért, akik gyermeket nemzenek, a Teremtő Isten munkatársai. Ez adja meg a szülők tekintélyét, az élet szentségét, ezért a magzati élet kioltása égbekiáltó bűn. Abortusz esetében gyilkos, aki elvégzi ezt a munkát, s az is, aki ezt szándékolja vagy tanácsolja, ha az ténylegesen bekövetkezik.

Az orvosok etikai szempontokra hivatkoznak. Az etika azonban nem az ember által önkényesen meghatározott jó és rossz. Az erkölcs isteni törvény, amely a természetbe van oltva. Tisztességes orvos leköszön, ha abortuszt kellene végeznie. Nehogy azt gondolják azok az orvosok, akik arra hivatkoznak: nincs más megoldás, hogy ezzel kibújhatnak az erkölcsi felelősség alól. Van, csak hősnek kell lenni hozzá, és hinni kell. Ilyen orvosok is vannak a világon, csak sajnos Magyarországon csekély a számuk.

Milyen megoldást lehetne találni? Nyilvánvaló, hogy az egészségügy nem tehető meg kizárólagos felelősnek.

– Az abortuszkérdés megoldódna akkor, ha a fiatalok nem cselekednének olyasmit, amitől a magzat létrejön. Tudom, ezt kimondani még egy katolikus újságban is „botránynak” számít, ám ne feledjük, a katolikus egyháznak nem változott az álláspontja. Nemi élet helyett az egyház házaséletről beszél, amelynek Istentől rendelt kerete a szentségi házasság.

Az abortuszok igazolására materiális – gazdasági – érveket hoznak fel, ugyanakkor a demográfiai helyzet javítására tett különféle ötleteket szintén anyagi érvekkel igazolják: termelőképes nemzedékekre van szükség, hogy eltartsák a nyugdíjasokat.

— Két szinten keresendő a megoldás. Az államnak sokkal inkább arra kellene összpontosítania, hogy ne tekintse kísérleti laboratóriumnak a társadalmat, ahol közgazdasági elméleteket rendeletekkel próbálnak ki, hátha beválnak a gyakorlatban. Az állam feladata az lenne, hogy a lakosság többségének anyagi gondjain segítsen. Ne olyan módon, ahogyan a nagycsaládosoknak gesztusszerűen, kegygyakorlón segélyt nyújt. Ez ugyanis megalázó. Segélyt annak adnak, aki hátrányos helyzetű. A társadalom legértékesebb tagjait, akik szaporítják a népet, akik a társadalom alapsejtjeit, a családokat alkotják, defektussal rendelkező embereknek, hátrányos helyzetűeknek tekintik, akiket meg kell szánni egy kis alamizsnával.

Másrészt kedvet kell csinálni az élethez. Ez csak úgy lehetséges, ha jövőképet adnak az embereknek. Reális, áttekinthető, rövid távú jövőképet kell adni – nem az eddig ismert módon, amikor azt hangoztatták: egyszer majd eljutunk a kommunizmusba, ma pedig azt halljuk helyette: egyszer majd eljutunk a nyugati szintű szabadságba —, s kedvet kell teremteni a családi élethez, annak társadalmi és állami megbecsülésével. Ennek egyik feltétele az, hogy a családot valamilyen eszmeiség tartsa össze, ne pedig puszta gazdasági közösség legyen. Ha a vallási-keresztény nevelést, amely tisztességes erkölcsre épül, amely értékeli az édesanyát, az édesapát, a gyermeket értéknek tekinti, máris megteremtődnek ennek eszmei feltételei. Tehát a házasság és a család eszmei és gazdasági megalapozása szükséges. Ezt az eszmeiséget vázolja föl a püspöki kar családi körlevele. A gazdasági megalapozás pedig az állam és a társadalom feladata.

Elmer István

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu